„A zeneipar örökké elcseszett lesz ameddig kapitalizmusban élünk” – Destroy Boys-interjú

For the English version of this interview, please scroll down!

Még gimisek voltatok, amikor megalapítottátok a zenekart, és nagyjából ebben az időszakban kezdtetek el koncertekre járni és felfedezni a lokális zenei szcénát. Alexia, tudnál mesélni egy kicsit a Vi-vel (Violet Mayugba, a banda gitárosa – a szerk.) való barátságodról, illetve arról, hogy melyek voltak azok a korai hatások, amelyek a Destroy Boys megalapításához vezettek?

Alexia Roditis: A barátságunk egy közös ismerősnek köszönhetően kezdődött, aki elég sokat posztolt Vi-ről, és már akkor kiszúrtam, hogy mennyire menő és punk ez a csaj. Hihetetlenül érdekelt, hogy vajon ki lehet ő. Először egy buliban találkoztunk, kicsit tartózkodott tőlem, aztán addig noszogattam, hogy végül elkezdett velem lógni. Nagyon vicces és egyedi személyisége van, senkihez sem hasonlítható, akivel valaha találkoztam. Sokat tanított nekem a punk zenéről és rengeteg koncertre elvitt. Olyan bandákat láttunk közösen, mint a Death Rogen, Acrylics, Say Anything, és Modern Baseball. Vi imádta a Green Day-t és az ilyesmi East Bay punk cuccokat a ’90-es és ’00-es évekből. Ő ebből a háttérből jött, nekem meg inkább az indie zenék jöttek be. Vampire Weekends, The Strokes, ilyesmi.

Akkor gondolom Vi számára elég durva élmény lehetett, amikor Billie Joe Armstrong vett magának egy Destroy Boys pólót tőletek.

A.R.: Igen, az őrületes volt. Vi elég komoly fangörcsöt kapott. Én annyira nem ismertem a zenéjüket, de ő konkrétan haldoklott. Az egy nagy pillanat volt számunkra.

Nagyon izgalmas dolgok történtek veletek az elmúlt egy évben: játszottatok a Coachellán és közösen turnéztatok a Blink-182-val. Hogy sikerül feldolgozni ezeket a hatalmas mérföldköveket?

A.R.: Ez még mindig annyira nevetséges számomra, egyszerűen nem tudom felfogni. Még nem tudatosultak bennem ezek a dolgok, mert folyamatosan úton vagyunk. Talán majd októberben, amikor végre kicsit lenyugszik körülöttünk minden, majd akkor felfogom, hogy mi történt velünk.

Narsai Malik: David (David Orozco, az együttes basszusgitárosa – a szerk.) San Diegoból származik, akárcsak a Blink-182, akik ott gyakorlatilag nemzeti kincsként vannak számon tartva. Először csak pletykákat hallottunk arról, hogy minket szeretnének a turnéjukra előzenekarnak, aztán végül emailen megkaptuk a hivatalos felkérést. Amikor odaértünk az első koncerthelyszínre, még akkor is azt éreztük, hogy ez csak valami vicc lehet. Lenyűgöző volt minden este végignézni az élő koncertjeiket.

A.R.:

A Turnstile-al való turnézás is hatalmas élmény volt számunkra. Ők napjaink legnagyobb punk hardcore bandája, és óriási kiváltság volt látni őket játszani és tanácsokat kapni tőlük. Ez a kedvencem az egészben, humanizálni ezeket a hatalmas előadókat, meg poénkodni velük.

N.M.: Ez egy kibaszott valóra vált álom.

A.R.: Minden nagyon megváltozott és magasabb szintre lépett körülöttünk. Sokat fejlesztettünk az eszközeinken és próbáljuk egyre magasabb színvonalra emelni a fellépéseinket. Hosszú ideje dolgozunk már ezen, és szuper, hogy ilyen nagy közönségek elé állhatunk ki. Mindig a rajongókkal ápolt személyes kapcsolat volt a prioritásom. Ezt valahogy a kezdetektől fogva nagyra értékeltem, most meg aztán végképp. Itt Budapesten is tudta a szövegeinket a közönség. Hihetetlen.

N.M.: Nagyon hálásak vagyunk azért is, hogy ennyire fokozatosan futottunk be. Sokkal jobb így a mentális egészségünknek, hogy nem csak az arcunkba vágták ezt az egészet az egyik napról a másikra.

A hirtelen jött siker teljesen tönkre tudja tenni az embereket.

A.R.: Elég sok önfegyelemmel jár az, amit most csinálunk, hogy egy órás koncerteket nyomunk le szinte minden nap. Sok meló és agyalás megy bele napi szinten. Erre mondjuk négy évvel ezelőtt nem biztos, hogy képesek lettünk volna, akár fele ennyire jó koncerteket adni. Szerintem vokálisan sem tartottam még ott. A színpadi jelenlétemen is nagyon sokat kellett fejlesztenem. Amikor megkaptuk a Coachellát, akkor nagyon örültem, mert tényleg jó volt az időzítés. Biztos vagyok benne, hogy mentálisan is jobban megviselt volna bennünket, ha korábban kellett volna ilyen hardcore turnékat csinálnunk és ide-oda repülgetnünk.

N.M.: Most már olyan érzés, mintha ez lenne az életünk, hogy folyamatosan úton vagyunk. Kicsit fura egyébként, hozzászokni ehhez a folyamatos életstílusváltozáshoz. Nagyon jók vagyunk abban, hogy minden nap beszorítsunk a menetredbe egy kis énidőt. Számomra szükséges, hogy időről időre összeszedjem a gondolataimat, elmenjek egyet sétálni vagy beülni valahová. Felfrissít, és utána sokkal energikusabban tudok részt venni a zenekari dolgokban.

A.R..: Az alvás priorizálása is annyira fontos.

Rengeteget ittam és szívtam a korábbi turnéinkon. Ha most is ugyanezt csinálnám, akkor biztosan nem tudnék ilyen szinten teljesíteni a színpadon. Manapság törekszem arra, hogy tűpontos legyen minden fellépés.

Az első két lemezeteket néhány nap leforgása alatt raktátok össze. Ha jól tudom, akkor a Sorry, Mom albumot egy nap, a Make Room-ot pedig 4 nap alatt toltátok fel. Ez fizikailag mégis hogy lehetséges?

N.M.: Minden albumot fokozatosan több időbe fog telni elkészíteni.

A.R.: Ez a mostani is már vagy hat hónapja tart.

Van bármilyen gondolat, amit szívesen megosztanátok az új anyaggal kapcsolatban?

A.R.: Próbálok több spanyol nyelvű dalt írni.

Édesapám Argentínából származik, szóval természetesen én is beszélek spanyolul és nagyon sok matét vedelek. Fontos számomra, hogy a zenémen keresztül kapcsolódni tudjak a kulturális örökségemhez és a latin-amerikai rajongóinkhoz.

Néha, amikor Instagramon élő adásban vagyok, és elkezdek spanyolul beszélni, akkor a chatben minden spanyol nyelvű hallgatónk megbolondul.

Persze ezen kívül elég sok különböző témát fognak érinteni a dalok az új lemezen. Lesz rajta például egy olyan szám, amit 17 évesen írtam a nembináris identitásomról.

Azt nyilatkoztátok a 2021-es Open Mouth, Open Heart címet viselő lemezetekről, hogy elkezdtetek általa eltávolodni az eredeti garázs rock és punk hangzásvilágtól, és kicsit szofisztikáltabb vizekre eveztetek. Mit gondoltok, ha egy banda technikai szempontból fejlődik, azzal egyből elveszik a punk aspektus?

N.M.: Igazából

sohasem kategorizáltuk magunkat punknak, ezt valahogy hozzátársították az emberek a zenénkhez.

Néhányan kicsit csalódottak is voltak a legutóbbi albumunkkal, hogy már inkább rock, mintsem punk, de mi soha nem ígértünk ilyesmit.

A.R.: Az első albumunk valóban nagyon nyers és punk, kifejezetten szabadjára engedem a hangom rajta, főleg power chord-okat használunk. A második lemez inkább melodikus, a harmadik pedig dinamikus. Nem célunk újra és újra megírni ugyanazokat a számokat. Szeretjük a punkot, meg egy csomó minden mást is.

N.M.: Nagyon jól összeforrtak az inspirációnk szép, harmonikus módon.

A.R.:

Szeretném fenntartani a punk DIY étoszát, különösen a koncertjeink politikai üzenetekkel való megtűzdelésével.

A rajongóink is elég punkok, maguknak készítenek felvarrókat. A punknak szerintem a mainstream ellentétének kell lennie. Ebben elég jók vagyunk még mindig, illetve a szövegeink őszintesége is hozzájárul az autentikusságunk fenntatásához.

Amióta csak lehetőségetek van rá, tudatosan igyekeztek minél diverzebb csapatot építeni a zenekar köré. Gondoljátok, hogy kis lépésenként valamilyen szinten helyrehozható a zeneipar? Mi az, amivel ti is hozzá tudtok járulni ehhez a gyakorlatban?

A.R.: A zeneipar örökké elcseszett lesz, ameddig kapitalizmusban élünk. Az embereket kihasználják, így működik ez a rendszer, ami természetét tekintve egy bestia. Van lehetőség fejlődésre, ha megpróbáljuk kinyitni a zeneipar kapuit mindenféle ember előtt. A mi térségünkben például egész jó támogatói és tanácsadói közösségek vannak ilyen téren, hozzáférést biztosítanak felszerelésekhez és hangszerekhez. Fontos elérhetővé tenni ezeket az eszközöket hátrányos helyzetű emberek számára, hogy egyáltalán bele tudjanak kerülni a zene világába. Igazából ez a legnehezebb rész, megtanulni zenélni. Rengeteg pénzbe kerül. Hozzáférhetőnek kell lennie az alapszintnek, és a munkaerőpiacon nemtől és bőrszíntől függetlenül mindenkinek meg kell adni a lehetőséget. Egy nő a turnémenedzserünk, akinek bőven volt már része abban, hogy csak mutatóba akarták alkalmazni. Neki ilyenkor mindig el kell magyaráznia, hogy ne azért vegyék fel, mert ezzel ki lehet pipálni az inkluzivitás rublikáját, hanem azért, mert ő egy jó szakember.

Nyitottnak kell lenni mindenkire, de nem szabad tokenizálni az embereket a származásukért vagy a nemükért. Voltunk már olyan fesztiválon, ahol mi voltunk az egyetlen lánybanda és az egyetlenek, akik nem fehérek. Kettő az egyben megoldás.

Ha egy mondatot mondhatnál a 15 éves kori önmagadnak, aki épphogy belefogott a zenélésbe, akkor mi lenne az?

A.R.: Azt mondanám, hogy ne félj beleadni mindened, amid van, de azért nem is kell túl komolyan venni. Szórakozz jól és ne gondold túl.

You were young teens when you formed the band. At that age you’re basically just starting to go to gigs and explore the local music scene, which I guess must’ve been pretty mesmerizing. Could you tell me a little bit about your friendship with Vi, and also about those early musical influences that led you to form Destroy Boys?

Alexia Roditis: Our friendship started because we had a mutual friend and I had seen her post about Vi a bunch and I went like ‘Wow, Vi looks so cool, this person is so punk. Who is that?’. She was kind of stand-off-ish for a while, but I was like ‘come on, hang out with me please’. I thought that she was very funny and unique, not like anyone I had met so far. She taught me a lot about punk music and took me to a lot of shows, like Death Rogen, Acrylics, Say Anything and Modern Baseball. She really likes Green Day and that sort of East Bay punk from the ‘90s and ’00s. I was more into indie, so she kinda came from scene music and I was more into Vampire Weekends and The Strokes.

So I guess for Vi it was a pretty big deal when Billie Joe Armstrong bought himself a Destroy Boys t-shirt.

A.R.: Yeah, that was really crazy. She was super starstruck. I didn’t even know that much about them, but she was dying. That was a big moment for us.

A lot of crazy things happened to you in the last couple of months, like playing at Coachella or opening for Blink-182. Does it ever get difficult to wrap your head around these insane milestones?

A.R.: It’s ridiculous. I feel like it didn’t sink in yet, ‘cause we’ve been touring constantly. I feel like in October – when I’m finally really settled – is when I’m really gonna be like ‘wow, that was crazy’.

Narsai Malik: David (Orozco) is from San Diego, where Blink’s from. They’re basically his hometown heroes. We first heard some rumors that they want us to open for them and then we got the official email. Even when we got to the first venue, it still didn’t feel real. It was amazing to watch them play every night.

A.R.: And also

touring with Turnstile, the biggest modern punk hardcore band, getting to see them play and getting to ask them for advice was such a privilege and honor. That’s what I like the most, humanizing these really big artists and hearing them make some jokes.

N.M.: What a fucking dream come true.

A.R.: Everything has become so huge and elevated around us, we improved our set and just trying different things to make the performance a lot better. We’ve been working at this for a long time and it’s really cool to get some exposure. It’s paying off in a more obvious way. Before I was more focused on connecting to our fans. I was super appreciative, even more so now. We just played this show here in Budapest and people sang our lyrics, it’s insane.

N.M.: We’re so grateful that it’s been very gradual, over the course of eight years. It’s a lot better this way for our mental health, that it was not just thrown into our face.

Overnight success can fuck anyone up.

A.R.: It takes a lot of discipline to do what we’re doing at the moment, playing hour long sets pretty much every day. It takes a lot of work and thought to do this, and if we did this 4 years ago I wouldn’t sound nearly half as good as I do now vocally. I worked a lot on my stage presence. When we got Coachella I was so glad we didn’t get it years ago ‘cause I would’ve been so shit. The mental health aspect is also crazy. Going on tour and going back to the US, fully packed schedules.

N.M.: It just feels like life now, being on the road. It’s kinda weird. This tour is 3 months pretty much non-stop. It’s crazy to get accelerated to this lifestyle change. We do a really good job at going on solo missions, taking walks alone and getting a meal. It’s so nice for me to gather myself from time to time. It’s refreshing when I rejoin the group as opposed to constantly being around each other.

A.R.: Prioritizing sleep is so important as well. I used to drink and smoke more on tour.

If I had been as reckless as I used to be I would not be able to pull off hour long sets like this. Nowadays I wanna be sharp at every single show.

You pumped out your first two records at a really fast pace. They’re quite similar in that sense, I’ve read somewhere that Sorry, Mom was recorded in 12 hours, and Make Room took about 4 days. 

N.M.: Every record is just getting longer to make.

A.R.: The current one’s been in the works for six months.

Any thoughts you wanna share on the new material?

A.R.: I’m trying to write more songs in Spanish. My dad’s from Argentina, so naturally I speak Spanish and drink a lot of Mate. Anyway, It’s gonna go across the spectrum of music and touch on a few things.

I have this song I wrote about being non-binary when I was 17 and I have a few Spanish songs to reconnect with my cultural heritage.

We just know that we have so many fans in Latin America. I go on Instagram live every now and then and as soon as I start speaking Spanish everybody goes crazy and Spanish speakers dominate the chat.

You’ve said that as years go by your themes get more and more sophisticated and further away from a garage rock sound. Do you think it’s true that if a band gets more technical about stuff the punk aspect fades away automatically or is it something deeper that can’t be washed away just like that?

N.M.:

We’ve never labeled ourselves as punk, it’s been kind of put on us.

Some people have been kinda disappointed with our last album being more rock than punk, but we’ve never said that we were a punk band.

A.R.: Our first album is very raw and punk, I’m singing very freely and we’re mostly doing power chords. Our second record is pretty melodic, and the third one is so dynamic. We don’t like to write the same songs over and over again. We love punk music but we also love everything else.

N.M.: I like how our influences really came together and there’s this beautiful harmony now.

A.R.: I like to maintain the punk DIY ethos, especially in our live shows, I like making things political. I feel like our fans are very punk too, they make their own patches and they really express themselves in an interesting way. Punk is supposed to be antithetical to the mainstream. The spirit is still pretty punk. I try to be pretty honest with the lyrisc and I feel like that maintains it.

Since you have the means to do so, you’re actively trying to build a more diverse and inclusive team around the band. Is the music business actually redeemable? In an ideal scenario, what can be done from the artist’s perspective?

A.R.: The music industry is always gonna be fucked up, as long as we’re living under capitalism. People are gonna be exploited, that’s how this system works now, kind of the nature of it, it’s a beast. There’s definitely room for improvement, just hiring all kinds of people and making an effort to open those gates. There are programs in our area that apprenticeship lots of women and people of colour.

Things you can do to make it better is to have apprenticeships to introduce people who might not have access to the music industry, access to sound equipment, instruments even. Making those things accessible to low income people is really important. Making sure there are programs to teach underprivileged people, to get them into music. Because the hardest part is to learn everything. It’s a lot of money.

It’s important to make sure that the entry level is accessible and making it a point to hire everybody. We have this female tour manager and she’ll get emails from people like ‘hey, we want a female tour manager’ and she’s like ‘fuck that, you’re not gonna check off your box just because I’m a woman. You should want me because I’m a good tour manager’. Not tokenizing people for their race or their gender, just being open to hiring anybody. I definitely wish to see more women in manager positions, like booking agents and at record labels. I really like our label because most of their team is women and people of colour. We can understand each other in a lot of ways. Be open to everybody, but don’t tokenize the people who are different. We’ve definitely been to festivals where we would be the only girl band or the only non-white people.

If there’s one sentence you could say to your teenage self who’s just getting into music, what would you say?

A.R.: I would say give it all you got and it’s not that serious. Just have fun and stop overthinking shit.

Destroy Boys Hivatalos | Facebook | Instagram

Címkék: garázs rock, sziget 2023, sziget fesztivál, punk, destroy boys, billie joe armstrong, blink-182, garage punk, Green Day