A The Coup Budapesten! – Táncold szét magad a Kommunista kiáltvány oldschool Funky Town-verziójára!
Ez minden túlzás nélkül poptörténeti pillanat lesz: a világ egyik legjobb hiphopzenekara, a kevesek által ismert, de a műfajra óriási hatást gyakorló The Coup első magyarországi koncertjét adja az A38 Hajón. Üde funkok, sodró groove-ok, zseniális szövegek, és a politikailag leginkább elkötelezett frontember, aki valaha megfordult a hajón. A nyugati part legzseniálisabb mikrofonfrizura-barkó összeállításának büszke tulajdonosa, Boots Riley, akinek baráti-zenésztársi köre Tupac Shakurtól Tom Morellón át az Atari Teenage Riotos Alec Empire-ig húzódik. Ha táncolnál végkimerülésig a Kommunista kiáltvány oldschool Funky Town verziójára, ha hallani akarod, milyen, amikor a Sex Machine találkozik A tőkével, akkor a The Coup koncertje kihagyhatatlan!
The Coup
The Coup – ez a két szó a hiphop-szakértők szemében egyet jelent a kilencvenes évek legzseniálisabb, bár kereskedelmileg kevésbé sikeres, de elképesztő hatású és fantasztikusan változatos lemezeivel, a csodás oldszkúl funk hangmintákkal, a vad grúvokkal és a maróan gunyoros, eszméletlenül szellemes, társadalmilag rendkívül elkötelezett szövegekkel. És természetesen a zenekar-alapító Boots Riley-val, aki jóformán egymaga tolja a The Coup néha sajnos el-elakadó szekerét immár húsz éve.
Riley – bár Chicagóban született és egy ideig családjával Detroitban élt – a kaliforniai Oaklandben nőtt fel, itt ragadt rá a fekete emberjogi mozgalom radikális szárnyának ideológiája, és itt spannolt le a későbbi Thug Life tagjaival, köztük Tupac Shakurral. Riley messze a legintellektuálisabb volt közöttük, nem ragadta magával a G-funkos menőzés, mindig is megmaradt a nagyon vicces és kegyetlenül kritikus politikai rapnél. Valami hasonlót művelt, amit pár évvel azelőtt New York-ban a Public Enemy kezdett el, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a The Coup számai nem a szikár, lecsupaszított ritmikára, hanem a 70-es évek nagyzenekaros funkjának gazdag hangszerelésére és húzós groove-jaira épültek, és eszméletlenül táncolhatók voltak.
Tulajdonképpen érthetetlen, hogy a The Coupból miért nem lett gigantikus világsiker.
Valószínűleg azért, mert a rádiók visszariadtak attól, hogy a dance chartokat olyan számokkal rakják tele, amiknek a szövege „egy ügyvezető kinyírásának ötmillió módját” ecsetelte. És hát az sem segített, hogy Riley nem kímélte az „elnyomó rezsimbe” szerinte túlságosan is beilleszkedő Jessie Jacksont.
A sors iróniája, hogy a The Coupnak az országos ismertséget nem zseniális számai vagy provokatív szövegei hozták meg, hanem egy nem tervezett botrány: 2001 júniusában ugyanis olyan lemezborítót terveztettek, amin Riley, állandó zenekari társával, a szkreccsmester-vokalista Pam The Funkstresszel éppen felrobbantja a World Trade Centert. Szeptember 11. után aztán a média felkapta a még meg sem jelent lemezt, pontosabban annak borítóját, és az országos sokk, gyász és felháborodás közepén a kiadó elcsúsztatta a lemezmegjelenést és természetesen újraterveztette a Party Music (azaz Bulizene, de éppígy érthető Pártzenének is) borítóját. Bár a The Coup némi hadakozás után visszavonulót fújt és elnézést kért, Rileyra azért rászállt az FBI. Később ezt meg is énekelte legutóbbi lemezén: „Mondjátok meg a nemzetbiztonságnak, hogy én vagyok a bomba!”
A politikai viharok azonban mit sem változtattak azon, hogy a The Coup lényegében összes lemezét euforikus fogadtatásban részesítette a szak- (értsd: zenei, és nem politikai) sajtó. Az első albumtól, a Kill My Landlordtól a tavalyelőtti konceptlemezig, a Sorry to Bother You-ig csak úgy röpködtek „az év albuma”, a „tökéletes”, „zseniális”, „rendkívüli” és az egyéb jelzők. És valóban: a The Coup minden egyes albuma tökéletes tánclemez, félelmetes tudatossággal, humorral, eleganciával és változatossággal megszerkesztve, ugyanakkor mindegyik egy-egy harsány kiáltvány az igazságtalanság, a kapitalizmus és a bürokrácia ellen.
A Stereogum nemes egyszerűséggel „nemzeti kincsnek” nevezte Boots Riley-t, a Pitchfork szerint pedig a The Coup lemezei tökéletesen igazolják, hogy „a forradalom csípőből jön”, mármint a csípőrázásból.
The Coup
A tökéletes funk-hiphop lemezek mellett Boots Riley-nak még igazán remek, és természetesen nem politikamentes mellékprojektekre is jutott ideje. A Rage Against The Machine – szintén híresen balos – Tom Morellójával például létrehozta a Street Sweeper Social Club nevű power funk együttest, dolgozott a Primus-agytröszt Les Claypoollal, 9/11 tizedik évfordulóján énekelt a New York-i anarchista punkbrigád, a Star Fucking Hipsters félreérthetetlen, 9/11 ’til Infinity című számában, emellett részt vett az Occupy-ban, aminek eredményeként közös, a mozgalmat támogató számot írt az Atari Teenage Riottal.
Boots Riley megállíthatatlan. Zseniális lemezeket megjelentető, zseniális koncerteket adó zenekarának élén először jön Budapestre, hogy megrengesse – ha nem is a világot, de legalábbis az A38 Hajót, és bebizonyítsa, hogy a forradalom valóban a csípőrázással kezdődik.
Az előzenekar, a Dokkerman and the Turkeying Fellaz egy deep funk revival zenekar. Számaikban az itthon már csak DJ-k által pörgetett koszos ritmusokat hasznosítják újra, és lehelnek életet a régi funk, afrobeat és trash/garage-beat ütemekbe. Recsegős gitár, szakadt orgona, egymondatos szövegek. Táncolni kötelező!
