„A szabadság nekem sokkal fontosabb, minthogy üzleti vállalkozást csináljak” – Kollár-Klemencz László-interjú

Éppen túl vagytok a Kistehén Bocsánat című új albumának bemutatóján. Milyen volt először játszani a dalokat?

Nagyon magabiztos volt a zenekar, szerintem én izgultam a legjobban. Alapvetően nem szeretem a lemezbemutatókat, mert egy ilyen koncertnek akkor lenne létjogosultsága, amikor már a zenekar és a közönség is tudja a dalokat. Nekem ráadásul szövegparám is van, még a Budapest Bárban is hiába énekeltem el A vén cigányt már egymilliószor, még mindig el kell magamban mondanom a szövegét koncert előtt. Egyszer Sebő Feri mesélte, hogy egy moldvai csángó nénit kérdezett meg arról, hogyan tud ennyi dalt megjegyezni. A néni azt válaszolta, hogy a dal az gyógyszer, ami gyógyít, nehogy már ne jegyezzem meg. A félelmek ellenére nagyon jó volt a koncert, és a többieken is láttam, hogy élvezik, a közönség is türelmes volt a dalokkal, sokan énekelték a két napja megjelent új számokat is. Szóval a ez a nap a legboldogabb napjaim egyike, igaz, fáradt vagyok, de az is nagyon jó, hogy nem vagyok alkalmas semmire, csak úgy nézek ki a fejemből. Örülök annak, hogy ezt így összehoztuk.

Nagyon intenzív időszak van mögöttetek, az elmúlt két és fél hónap nagy részét az album készítésével töltöttétek.

Októberben már próbálgattunk, de néhány nappal a stúdió előtt még a dalok sem voltak meg, a szövegekről nem is beszélve. Novemberben kezdtünk bele egy nagyon intenzív munkafolyamatba, de hogy ebből miként lesz majd a lemezbemutatóra egy totál kész anyag, akkor még nem tudtuk. Aztán valahogy minden összeállt, és állítólag nagyon jól szól a lemez. A Szerelmes vagyok minden nőbe után voltam hasonlóan elégedett, mert volt mögötte egy nagyon összetartó zenekar és egy tök jó német producer is. Ehhez képest most szét voltunk esve, nyáron még azon gondolkodtunk, hogy csináljunk-e lemezt, és ha igen, akkor mikor. Én közben írtam egy könyvet (A műanyag kerti székek élete – a szerk.) is, nem tudtam, hogy kell-e most ez az egész. Ehhez képest jött egy nagyon jó időszak, amiből lett egy nagyon jó lemez.

Én egyébként is azt látom nálad, hogy nem az elnyúló, hosszú munkafolyamatok, hanem inkább a koncentrált, rövid, de erőteljes alkotói tevékenység áll közelebb hozzád.

Igen, nekem valószínű ez működik jobban, ez a novelláskötetnél is így volt.

A zenekar egyöntetűen azt mondta, hogy a Bocsánat egy zúzós, szabad, bátor, határokat feszegető album lett. Tudatos volt, hogy semmilyen megszokott irányt nem követtek?

Korábban is voltak már gondolataim a dalokhoz, a régebbi gitárosunk, Bujdosó János azt mondta, hogy most csináljuk egy poposabb lemezt. Ebből komolyabb vita is volt, mert szerintem olyan dalokat kell írni, amilyenek mi vagyunk. Aztán valamelyest próbáltunk mégis ebbe az irányba menni, így született a Bocsánat című szám, ami kicsit poposabb, a többi dal az EP-n viszont teljesen más lett. Ha zeneileg mi összeadhatjuk magunkat, és mindenki hozza a saját stílusát, akkor abból nem a Bocsánat születik meg, hanem egy olyan dal, mint az Elsuhanó. Most teljesen szabad volt a vásár, a zenekarban a mai, modern világot Jancsovics Máté és Weil András képviseli, mindketten nagyon jó zenészek, sok mai ízt hoznak a zenénkbe. A klasszikus rockos érzést Sidó Attila tudja nagyon pontosan és tisztán megfogalmazni. Mi Vajdovich Árpival pedig az alter őrültséget képviseljük, amihez én a punkot, a nagyon durván szélsőséges, energikus hangulatot, ugyanakkor a Rengetegben is megmutatkozó finomságomat hozom.

Már sokat zenéltünk együtt a mi ötünk saját stílusában, ami nagyon megérett mostanra.

Az albumról az Öntsd le sóval című dalt muszáj kiemelnem, dimenziót vált az ember, amikor ezt hallgatja…

Ennek a dalnak az alapja már három éve megszületett, akkoriban Bujdosó mondta, hogy kurva jó ez a dal, pont olyan, mint amikor valaki nagyon bejön az ajtón. Ha már megvan az alap, igazán nyitott a dolog, elkezd dobolni Máté, zongorázni a Weil, az egész így épül, majd eljut valameddig, ahonnan már nem lehet folytatni.

A próba is úgy zajlik, hogy én nem ülök, hanem ugrálok. És akkor tudok ugrálni, ha jó, amit csinálunk.

Hol van az a pont, amikor azt mondod, hogy oké, ez a dal elkészült, ennél jobb, teljesebb már nem lehet?

Egy dal elindul, felemelkedik, valahova eljut, aztán megáll. Ha ez megvan, akkor boldogan tesszük le, és megyünk át egy másikra. Aztán ott az időkényszer is, de rám egyébként sem jellemző, hogy rágódom valamin. A novelláskötetnél például előfordult, hogy az általam már elengedett dolgok bennem már megvoltak, de kívülről ez még nem jött át. Ezért kétszer, háromszor még át kellett mennem a könyvön ahhoz, hogy azzá váljon, ami. Ugyanígy van ez a Kistehénnél is, csak itt akkor oké valami, ha mind az öten rábólintunk.

A legfontosabb, hogy az arányokat érezze az ember, hogy mitől válik valami közhelyessé.

A pop-rockban már nagyon nehéz olyat találni, amit még nem játszott senki. Muszáj olyan dolgokat használni, ami már valamilyen formában volt, az a fontos, hogy hogyan tudod a saját elképzelésed ebbe a halálosan unalmas, közhelyes zenei variációba úgy betenni, hogy mindez mégis új nézőpontot kapjon. Amikor egy zenekarban csak egy olyan ember van, aki ezt érzi vagy ezt letapogatja, akkor az nem könnyű, mert meg kell győzni másokat is. Mi ebben is eléggé közel vagyunk, nem kell egymást rábeszélni semmire.

A vokalista lányok is újdonságok a lemezen. Ők állandó szereplői lesznek a koncerteknek?

Én szeretném, igen. Nagyon sokat adnak hozzá az egészhez, fél év múlva, a fesztiválszezonra már szerves részei lehetnek a zenekarnak, és a nagyobb koncertekre is mindenképp jönnek majd velünk.

A Kistehén igazi rétegzenekar lett mostanra, amelytől távol áll a mainstream világa. Jó példa vagytok arra, hogy mennyivel eredményesebb, ha egy zenekar a saját útját járja.

A Szájber gyerekes időszakban én anno nem éreztem jól magam, nagyon jó, hogy közben lettek más projektjeim. Valószínűleg bennem is volt olyan törekvés, hogy ez egy anyagilag is működőképes zenekar legyen, de ehhez képesnek kell lenni olyan egyszerű dalokat, harmóniafordulatokat írni, amelyek nagy tömegekhez tudnak szólni. Én nem érzem ebben jól magam, és tudtam, hogy nekem erre nem is szabad törekednem. Erre már 2010-ben rájöttem, akkor jött a Picsába az űrhajókkal, ami már egy alternatív lemez volt.

A szabadság nekem sokkal fontosabb, minthogy üzleti vállalkozást csináljak. A zenélésből élek, de az alkotás független a megélhetéstől. Ha ebből akarsz megélni, akkor az befolyásolni fog abban, hogy mit engedsz meg magadnak, és mit nem.

Az új albumon totál szabadság van, tartalmas és izgalmas kaland, élmény annak, aki végighallgatja 43 percen keresztül. Én ezzel a lemezzel a Kistehén helyét igazán megtaláltam magamban is. Nekem így kell ez a zenekar, hogy lehessen szókimondó, szabad, hogy oda menjünk el játszani, ahol ténylegesen az a közönség van, aki bennünket szeret. Ez egy döntés, amit mi most meghoztunk. Mert így fogjuk tudni magunkat és ezt a fajta értékközvetítést fenntartani, hogy lemetsszük a felesleges hajtásokat, és csak tisztán arra koncentrálunk, amilyenek mi vagyunk. A közönség is hálás lesz ezért.

Kulturális missziónak is nevezhetjük azt, amelynek ti most utat törtök.

Én a 90-es évekből azt hozom, hogy zenét írni meg művészetet csinálni nem a sikerrel és az üzlettel egyenlő, hanem azzal, hogy megvalósítod önmagad.

Felhozol magadból dolgokat a saját magad számára, ez egy alkotói folyamat, a művészet mindenek felett. Én ebből jövök. És most úgy tűnik, hogy a Kistehén visszatért ezzel az albummal ide. Miközben a buszsofőrünk meg azt mondta, hogy pont olyan nyelvet tudtunk megütni ezzel a lemezzel, amellyel  tartalmat közvetítünk nagyobb tömegeknek. Ilyesmit létrehozni akarattal nem lehet, tök véletlenül sikerülhet csak.

Interjú: Sárosi Kinga

Címkék: kistehén, bujdosó jános, sidó attila, bocsánat, interjú, jancsovics máté, kollár-klemencz lászló, vajdovich árpád, weil andrás