A melankólia nagy buszokon érkezik: Amber Smith – Amber Smith (2012)
Nehéz egy olyan zenekarról írni, ami annyiszor újul meg, ahányszor kiad egy lemezt. Az Amber Smith pont ilyen, amióta csak feltűnt a hazai színtéren, és ez az idei cím nélküli nagylemezükön is hallható. A hosszú, mindenki által túlmisztifikált szünet után most egy kicsit borongósabb hangulatot árasztó dalszettel érkeztek vissza, és természetesen új lendülettel.
Amikor a Square 1 EP kijött, még nem volt sejthető, hogy az amúgy is kicsit sötétebb hangulatú zenét játszó kvintett ennyire el fog mélyedni a lélek fájdalmasabb bugyrában. A változások részben a frontember, Poniklo Imre megpróbáltatásainak a jelei, aki dalokon keresztül űzte ki magából a szomorúságot, de persze a zenekar folyamatos metamorfózisa is közrejátszott a hallható változásokban; mindenkinek el kellett kicsit szakadnia a többi projektjétől. Érthető hát, hogy miért érlelődött ennyi ideig az anyag.
Az album nyitószáma lassan vezeti be a hallgatót a közel sem szomorú, inkább komor hangulatba, ami körüllengi a lemezt. Az Unanswered ütemes dobja és a ködfátyolként elterülő szinti szépen elringat, hogy aztán a kislemezdal Square 1 hirtelen megtépje az embert sodrásával és Poniklo Imre (néhol túl) magas énekhangjával. Ez a folyamatos hullámzás végigkíséri az albumot, ami alapjában véve mindig is egy jó koncepció volt, de néha belassul a borongós harmónia, mint például a Bourbon and Soda-nál, de ez is csalóka a váratlan zajos kiállásaival. Szabados Gergely, aki a Spacesh!t gitárosi posztját is betölti, gyönyörűen zongorázik végig több stílust is a számon belül, így egyáltalán nem válik monotonná a dal.
Muszáj megemlíteni a Neo énekesnőjével, Hodosi Enikő segítségével készült Faster Than The Speed of Lightot, mivel ha nem is ez a középpontja, de az egyik legkiemelkedőbb darabja az albumnak. A két hang szellős összefűződését egy laza dobalap tartja meg, amit néha kísértetiesen csodálatos szintetizátorhangzások kísérnek. A kilenc szám közül egyértelműen az ötödik az, ami a lemez központi pillérének nevezhető. Az Ise tartotta meg a legtöbbet a régi Amber Smith hangzásból, viszont ugyanebben a dalban érezhetőek a finom változások, mint a kísérletező, néha poszt-rockba átfolyó gitár. Egy hihetetlenül jól összeszedett dal a szétszórtságról.
Ács Oszkár jellegzetes hangtónusát hamar felismerhetjük a Your Life Is My Deathben, ami a szomorkás hangulata ellenére helyeként kicsit úgy szól, mint egy slágergyanús popdal, egyenesen a 90-es évekből, de ez csak egy röpke első benyomás. A vonósok kivételesen nagyszerűen kísérik az éneket és a basszust a szám közepén. A fájdalmas végső katarzist viszont az utolsó, a legbelülről szóló, a Hong Kong Falls képviseli. A lemez legkomolyabb – és valószínűleg legjobb – számában minden szépen lassan épül fel egy utolsó nagy káoszhoz: a szomorkás gitár és a csengőként megszólaló szintetizátorok megadják az alaphangulatot, majd belép a kicsit agresszívabb basszus és a dob, hogy aztán egy össznépi noise pop/rock zárást adjanak a lemeznek az elhaló énekkel karöltve.
A zenekar most esett át a második jelentős átalakulásán, ami már magában nagy szó, de az, hogy egy ilyen kiváló albumot is sikerült tető alá hozniuk ez mellett, az azt mutatja, hogy újra formában vannak, amit csak jót jelenthet. Pár laposabb momentumtól eltekintve ki lehet jelenteni, hogy ez az Amber Smith legérettebb munkája, amit várhatóan sokan fognak az Introspective-hez hasonlítgatni. Egy erős „visszatérésnek” vagyunk szemtanúi, úgyhogy csak remélni lehet, hogy így is fog folytatódni.
8/10
A lemez teljes egészében meghallgatható a zenekar bandacampjén.
