„A berlini techno ellentéte vagyok” – Trentemoller-interjú
A dán születésű és székhelyű Anders Trentemoller a nem mindennapi közreműködőket (pl. Johnny Pierce – The Drums; Mimi Parker – Low; Sune Rose Wagner – The Raveonettes) felvonultató, harmadik stúdióalbumával érkezik október 1-jén újból Magyarországra. A folyamatos turnézás közepette épp a reptéren, Olaszországba tartva értük utol az elektronikus zenei géniuszt, akivel többek közt a magányos stúdiózásról, zenei kapcsolatairól, a közreműködőkhöz fűződő viszonyáról, illetve a dán és a berlini zenei színtérről is beszélgettünk.
Kezdetekben különféle indie-rock zenekarokban zenéltél. Nehéz volt ezeket magad mögött hagyni, és elkezdeni egyedül, a saját neved alatt zenélni?
Nem mondanám, hogy nehéz volt. Nagyon sok évvel ezelőtt kezdtem el zenélni, és nem is arról van szó, hogy egyetlen zenekarral kellett „szakítanom”. Több együttesben is zenéltem, de már ezekkel párhuzamosan is dolgoztam a saját ötleteimen. Szóval nem úgy történt, hogy egyik napról a másikra eldöntöttem, hogy szólóban csinálom tovább, ez sokkal inkább egy hosszú, 4-5 éven átívelő folyamat volt. Ráadásul nem csak indie zenekarokról van szó, egy ideje akkor már több helyi elektronikus produkcióban is részt vettem, így nem egy hirtelen váltásról, sokkal inkább egy lassú transzformációról volt szó.
Mennyire éreztél nyomást amiatt, hogy minden a te kezedbe került, és nem kenhetted senki másra, ha valami rosszul ment?
Teljesen, mert elég magányos folyamat, amikor egyedül írsz zenét. Ettől függetlenül nagyon hálás vagyok, már csak azért is, mert 12-14 hónapig voltam izoláltan a stúdióban, és ezek után talán még nagyobb öröm volt megtalálni azokat a zenészeket, akikkel az élő fellépések során dolgozom, elindulni turnézni, és megmutatni az embereknek a végeredményt. Igazából mind a stúdiózást, mind a turnézást nagyon élvezem, hiába ég és föld a két dolog. Ha mindig csak egyedül kéne ülnöm a stúdióban, az önmagában unalmas lenne. Ha nem láthatnám az emberek arcát, ahogy a zenémre reagálnak, az nagyon hiányozna.
Pontosan hányféle hangszeren is játszol?
Nem olyan sokfélén. Alapvetően szintetizátoron és zongorán, szóval a billentyűk az én asztalom. Az első két lemezen rengeteget küzdöttem és kísérleteztem azzal, hogy úgy hangozzon, mintha gitáron játszanék. Állandóan állítgattam, tekergettem a dolgokat, és végül sokan el is hitték, hogy amit hallanak, valóban gitárral lett feljátszva. Nagyon ritkán fordul elő, hogy a gitárosomat kérem meg, segítsen néhány apró részletben, de alapvetően jobban szeretem magam megoldani ezeket a helyzeteket.
De nem csak a saját zenédről vagy híres, sőt, sokan csak a remixeket ismerik, amiket más előadóknak készítettél. Ez nem zavar?
Dehogynem zavar! (nevet) Nyilvánvalóan inkább a saját zenémre koncentrálok, és szeretném is, hogy azon legyen a hangsúly. A koncerteken például eléggé evidens, hogy nem játsszuk a remixeimet, így néha van olyan, hogy a közönségben meglepődik valaki. De tapasztalataim szerint általában nem akadnak fent ezen, hanem élvezik a zenémet. Persze az is valami, ha valaki legalább ezeket a remixeket ismeri, de nem szeretném, hogy csak erről ismerjenek, éppen ezért nem is készítek mostanában túl sokat. Csak kivételes esetekben, ha valami igazán visszautasíthatatlan ajánlatot kapok egy olyan előadótól, akit magam is nagyon szeretek és tisztelek. Ilyenkor az is számít, milyen maga a dal, mennyire tetszik, mit tudok kezdeni a vokállal. De jobban szeretem a saját zenémet írni.
És milyen érzés, amikor a saját dalod remixét hallod? Volt már olyan, ami kifejezetten nem tetszett?
(nevet) Ha őszinte akarok lenni, igen, volt néhány olyan remix, ami nem igazán nyerte el a tetszésem, mert ezek az emberek túl bátortalanok voltak ahhoz, hogy egy valóban újragondolják a dalomat. Inkább csak extra dobot adtak hozzá vagy ilyesmi. Én azt szeretem, ha egy remix egy teljesen új irányba viszi el a dalt, ha nagyjából csak az eredeti szám felét használja fel, és mindent megváltoztat, amit csak lehet, a basszustól kezdve a dobokig, az egész dal hangzását. Szerintem ettől lesz értelme a remixnek, és az én dalaimból készült olyan, ami sajnos nem ilyen.
Tudnál említeni ilyet?
Nem szeretnék inkább senkit megbántani.
Fotó: Jonas Bang
Viszont elég jó kapcsolataid vannak a zeneiparban, hiszen számos előadó engedte meg, hogy remixeld a dalait, illetve egyre több közreműködőt is hallhatunk az albumaidon. Te is úgy érzed, hogy tagja vagy egy exkluzív körnek?
Nem mondanám, ugyanis javarészt mégis csak egyes-egyedül vagyok, mindenkitől távol a stúdióban. Vannak persze körülöttem zenészek, akikkel ugyanabban a stúdióban dolgozunk, és így többször egymásba botlunk. De például a vokalisták esetében ez úgy zajlik, hogy én felkeresem őket, attól függetlenül, hogy személyes ismertségünk van-e, mert általában erős elképzelésem van arról, kinek a hangját szeretném egy-egy dalban hallani. Ezek az együttműködések viszont interneten keresztül zajlanak: én küldök nekik néhány fájlt, ők arra énekelnek, visszaküldik és így tovább. Én dolgozom még rajta a stúdiómban, aztán egyszercsak megszületik a kész verzió. Amikor remixet csinálok, akkor sem úgy megy, hogy leülök az előadóval, és átbeszélem vele a dolgot. Ilyenkor általában a kiadó egy emberével beszélek a jogok miatt, de legtöbbször egyáltalán nem is találkozom személyesen a művésszel.
Ezek szerint a dalokat kifejezetten adott vokalisták hangjához írod, vagy miután elkészült, utána keresed meg hozzá a megfelelő hangot?
Az előbbi.
Mit tennél, ha egyikük visszautasítaná az ajánlatod?
Pont ilyen esetekre hagyok kicsit több időt az albumfelvételekre. Ezek a dalok specifikusan az ő hangjukra lettek írva, ezért nem jelennének meg, ha az énekesek nemet mondanának rá, egyszerűen nélkülük nem működnének. A legutóbbi album nyitódala, a Dream például pont ilyen, kifejezetten Mimi Parker (Low) hangjára épül, így igazán szerencsés és boldog voltam, hogy tetszett neki, és elvállalta. Nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha nem így van. De szerencsére még senki sem mondott nemet, talán pont azért, mert ők is érzik, hogy ezek a dalok illenek hozzájuk, hogy az ő hangjukra lettek kitalálva.
Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy dán előadóként dolgozol együtt olyan zenészekkel, mint például az általad is említett Mimi Parker. Valahogy úgy érzem, a dán zenei színtér egyre nagyobb teret nyer magának, egyre ismertebbek az előadóitok, és ez a változás nem olyan nagyon régen indult. Szerinted mi okozza ezt?
Ez egy nagyon jó kérdés, és teljesen igaz, tíz éve például még teljesen más volt a helyzet. Talán az internet segített abban, hogy a dán zenészek kicsit feltörjenek, és úgy 5-6 éve kezdődött egyfajta forradalom, amikor is sokkal egyszerűbb volt a zenédet megmutatnod a világnak, nem feltétlenül nagy kiadók, sokkal inkább függetlenek segítségével. Ettől a zenészek talán kicsit fel is bátorodtak, és több önbizalmuk lett, rátaláltak a saját hangjukra. Korábban mindenki a saját hőseire, a kedvenc brit vagy amerikai zenekaraira akart hasonlítani. Ennek következtében viszont rájöttek, hogy teljesen rendben van, ha saját egyéniséged van, hiszen az is jó tud lenni. És pontosan ez történik a mai napig, sőt, egyre többen felfigyelnek erre, ugyanis szerintem van egyfajta különleges skandináv hangzásunk, ami más, mint amit eddig hallottak az emberek. És szerencsére tetszik is nekik.
Akkor soha nem is gondoltál arra, hogy elköltözz mondjuk Németországba vagy Hollandiába, ahol nagyobb a kultusza az elektronikus zenének?
Nem, méghozzá azért, mert nem hiszem, hogy én tagja lennék annak a fajta elektronikus színtérnek. Természetesen használok onnan elemeket, de teljesen más helyekről is építkezem, ezért nem hiszem, hogy sok közös lenne bennem és a berlini technóban. Sőt, azt hiszem, kifejezetten az ellentéte vagyok.
Interjú: Biczó Andrea
