Zenét kilóra? – X-Faktor és Megasztár
Színház az egész világ, mondta régen Shakespeare, és úgy néz ki egyáltalán nem tévedett. Csak a szereposztás most már gyárilag működik. Elgondolkodtató kérdés, hogy az álszentség vagy a műanyag a jellemzőbb fogalom-e ezen műsorokra, és hogy simán kenjük-e a következendőkbe elhangzókat a csúnya XXI. század amerikanizálódására vagy a komfortizmus csúcsainak megdöngetésére, teljes mértékben az olvasóra hagyom. Egy biztos, a szerepek, melyeket megírtak valahol a nagyok, folyamatosan betölthetők. Csak míg egy igazi színész leveszi magáról a maszkot a függöny legördülése után, ki tudja, hogy az induló ártatlan, de többnyire tehetséges emberek képesek lesznek-e nem elsüllyedni abban az örvényben, amelyet az őket körülvevő vacsoracsaták, bulvárriportok és előírt kapcsolatrendszerek gerjesztenek.
A szerepek persze nem újak, csupán létezésük most érte el az igazi tetőfokot. Ipszilonfaktorék még nem neveltek ki maguknak csordát az általuk felfedezett énekesekből, kilósztárék viszont úgy néz ki az eddigi szériák nyerteseit és felkapottabb alakjait végignézve rájöhettek a tökéletes szereplőkre. A tökéletes szereplőkre, melyek között biztos kell lennie egy kisebbséginek, egy nagyon-nagyon fiatalkorúnak, egy külföldi szépfiúnak és egy túlsúlyos versenyzőnek. Esélyegyenlőséget mindenkinek, hiszen tök menő, frankó, kúl dolog az, arról nem is beszélve, hogy az együttérzőkből kitrancsírozott sms-pénz már nem is tűnik üzleti húzásnak, hiszen a csatorna szent, a műsor szent. Nem sztárokat nevelnek, hanem kiemelnek, megmentenek. Egy kereszteshadjárat, melyben összeszorítja szívünket a mikrofont szorongató lelkes kicsi lány, az árvaházból érkezett kisebbségi, akit a társadalom kitagadott, lenéz, de a nézők nem. Persze az sms-ezők sosem vetekednének rasszizmusra. Sose.
Így ha megvannak a fantasztikus szerepkörök, mehet is a show, a zene, a tánc és az izé… személyiség. Ami viszont éppen hogy elveszik valahol a celebek rengetegében. Bár néhol legalább még erőlködnek. Kilósztáréknál még azért legalább jár kisebb-nagyobb lebaltázás egy elcsúszott hangért, igaz, a nem éppen jól sikerült produkcióval előállt szereplő még bármikor megmenthető egy véletlenül felvetődő kérdéssel a beteg vagy éppen elhunyt apukáról, vagy egy panasszal a kényes anyagi helyzetről.
Y-faktorék egy pöppet más kategória mellett döntöttek, nekik a hang annyira nem fontos. Talán ezzel magyarázható az, hogy ha tényleg egy szokásosnál szebb ének üti meg a fülüket, valamilyen új evolúciós folyamat során alapvetően könnycsatornáik kezdenek el működni. De alapjáraton itt tényleg olyan jó igazi celebeket keresnek, akiket bele lehet dobni a levesbe. Tessék, főj együtt a többiekkel, és ha már elég puha vagy mehetsz négyesrandikra meg főzösműsorokba.
Nem tudsz énekelni? Nem baj! Nem tudod a dalszöveget? Nem baj! Nem követed a ritmust? Nem baj! Fő a személyiség. Fő, hogy érdekes legyél. Ez már nem a Ki mit tud?, itt nem kell észveszejtő hang, hiszen ha bármi olyan történt veled életedben, ami kitesz legalább egy szappanopera előtti bulvárműsor-riportot vagy három hasábnyi cikket egy magazinban, akkor már tökéletes vagy.
Mozgó reklámok kellenek, nem tehetségek. Reklámok, melyekkel folyamatosan, minden egyes médiumot kihasználva lehetséges reprezentálni egy műsort. Nincs is persze ezzel semmi baj. Ez is egy iparág, pénzt kell gyártani, ahhoz pedig itt nézettség kell, amit pedig csak reklámmal, minél jobb, minél elragadóbb reklámmal lehet biztosítani.
Az áldozat itt nem is a néző. Hiszen a néző átkapcsolhat, vagy ne adj Isten kezébe vehet egy könyvet, bár utóbbi ötlet már annyira utópisztikus, hogy leírva rossz is látni, annyira sablonosan és túlontúl tanítójellegűnek hat. De a néző továbbra is dönthet, igaz, a mozgó reklámok magyarországi megszállása miatt a döntés esélye erősen veszti el sanszosságát.
De az igazi áldozat akkor sem a néző, hanem aki jelentkezik. Olyan jó tudni és látni, hogy vannak még őszinte emberek, akik tényleg hisznek álmokban, akik tényleg hisznek magukban és hiszik, hogy a magyarországi showbizzben még van hely számukra. És olyan rossz lesz nekik egyszer felébredni, mikor vissza kell menni majd a való világba dolgozni, hiszen manapság oda fajultak a dolgok, hogy a szép hang cseppet sem elég. Légy érdekes, légy menő, légy műanyag.
A szerepek kiosztva, a színpad vár. Fogadni pedig lehet, hogy idén kikről fognak szólni a hírek. Talán a kisebbségivel? Talán a túlsúlyossal? Talán a külföldivel, aki mégis a mi országunkat választja, mert olyan fasza gyerek? Vagy talán idén végre lesz egy igazi tinisztárunk, aki alig múlt el tíz? Merjünk nagyot álmodni. Egyszer, talán megeshet, hogy lesznek keverékek is. Hibridek. Igazi plasztik kilóipszilonok. Az lesz ám a szépvilág.
Szerző: Kanicsár Ádám
