Zenei karrier-részvények: szép új világ vagy kapitalista rémálom?
Vajon mi történne, ha a karrierjük kezdetén álló zenészek, sportolók, írók, vagy akár vállalkozók saját magukat bocsáthatnák áruba? Ha saját, személyes részvényeiket árulhatnák a tőzsdén, vagy akár szabályozott közösségi finanszírozás formájában? Ha a jövőbeli énjük nem vámpírként szipolyozná ki a 9-től 5-ig gürcölő múltbeli pályakezdőt, és aratná le babérjait, hanem már a kezdetektől támogatná saját magát, ezzel is részben biztosítva a későbbi boldogulást? Őrültségnek hangzik? Az is, de ezt a későkapitalista rémálmot egész komolyan gondolják az óceán másik felén, olyannyira, hogy hamarosan talán már mi is megvásárolhatjuk a Pitchfork „Rising” szekciójában szereplő művészek humán részvényeit.
A feltörekvő tehetségek gondozása és finanszírozása mindig is egyfajta tyúk és tojás problematikával szembesítette a (művész)világot: sokszor nem egyértelmű ugyanis, hogy valóban azok kapják-e meg az akár anyagi, akár más jellegű támogatást, akik igazán tehetségesek, és emiatt lesznek sikeresek, vagy a siker magának a támogatásnak a tényéből adódik – akinek ugyanis jobb a hátszele, nyilvánvalóan jobban előtérbe tud kerülni, mint azok, akiket „pusztán” tehetséggel áldott meg a sors.
A Covid-időszak alatt különösen sok szó esett az emberi test és a személyes tér autonómiájáról, valamint arról, hogy a késői kapitalizmus milyen eszközökkel igyekszik hatni a társadalmi intézmények mellett a legvégső határra, vagyis az ember fizikai valóságára, a saját biológiai testére; de az „emberi tőke” talán még ennél is tovább megy, hiszen az embert egész élethosszára árucikké, befektetéssé teszi – illetve silányítja, ez már gusztus dolga. Ez az ötlet, legalábbis mostani formájában, egy testvérpár, vagyis Daniil és David Liberman fejéből pattant ki, akik néhány jobban-rosszabbul sikerült vállalkozás és startup után a Snapchatnél kötöttek ki, ahol az app újbóli felvirágoztatását követően elkészítették a minden cégüket, bevételüket, adósságukat magába foglaló portfólójukat, amelyet aztán elérhetővé tettek a befektetők számára. Tulajdonképpen az egész életüket vitték vásárra, vagyis saját magukon igyekeznek kipróbálni az innovációjukat.
Persze hasonló próbálkozások korábban is akadtak már, valamint az egyre erősödő influencer-kultúra miatt nem teljesen előzmény nélküli ez a mostani sem – hiszen az áru az influencerek esetében is tulajdonképpen maga a tartalom, a kontent, az adott ember által válogatott pillanatkép és betekintés valaki másnak az életébe (a rengeteg reklám mellett). Az emberi élet és karrier (mert a két dolognak jó esetben semmi köze egymáshoz) ilyen mértékű pénzre váltása azonban meglehetősen egyedi.
Mondhatnánk, hogy a közösségi finanszírozás hasonló, de abban az esetben a támogatók maximum plusz tartalmakat, esetleg korábbi hozzáférést vagy extra merchandise-t kapnak a pénzükért, „mert hisznek benne”, míg a Liberman testvérek modelljének lényege, hogy egy feltörekvő, ígéretes tehetséget a jelenkorban támogatunk befektetéssel, a későbbi, remélhetőleg nagyobb megtérülés reményében.
Egyfajta elfajzott diákhitel ez, amit sosem tudunk visszafizetni (kivéve, ha az összes „én-részvényt” visszavásároljuk), vagy kicsavart eltartási szerződés, ami viszont még a halálunkkal sem ér véget (gondoljunk csak a dalok szerzői jogaira).
De mit jelent ez magának a művésznek a szempontjából (de beszélhetnénk sportolóról vagy akár ügyvédről, orvosról vagy pékről is)? Az illető pályája kezdetén részvényeket bocsát ki a saját nevében, amit aztán a befektetők megvásárolhatnak, és amiből hősünk a karrierjét tudja építeni, vagyis kellő finanszírozottság esetén már a kezdet kezdetén kiadhat egy profi klipet, rendes stúdióban dolgozhat, vagy kisebb reklámkampányokat is indíthat a jobb elérés érdekében. Innentől optimális esetben önmagát beteljesítő jóslatként működhet a felívelés, ekkor a befektetők is egyre jobban járnak, ahogy az emberi tőke értéke növekszik. De persze bekövetkezhet a stagnálás évi 4-5 fellépéssel a vecsési csalamádéfesztiválon, és megvalósulhat a legvalószínűbb eshetőség is, végállomásként egy irodai lélekvesztő munkával, számottevő zenei beteljesülés nélkül. A lényeg, hogy a művészpalánta nem jár rosszul, a kockázatot a befektetők viselik, akik a végén nagy veszteséggel vagy eladják a részvényeiket, vagy mementóként őrzik őket egy esetleges késői reneszánszban bízva.
Ha azonban ilyen rózsás a kép, akkor mi a gond ezzel a finanszírozási formával?
Nos, ha pusztán csak gazdasági szempontból nézzük, már ott is rezeg a léc, hiszen ha mindenki már a karrierje kezdetén nagyobb mennyiségű pénzhez jut (feltéve, hogy a befektetők látnak benne fantáziát), az önmagában problémás, lévén a kapitalizmus lényege, hogy a tőkével rendelkezők a termelés eszközeinek birtokában felhasználják (értsd: kizsákmányolják) az azt működtető munkásokat. Viszont ha mindenki számára elérhetővé válik a, ha nem is univerzális, de szinte alanyi jogon elérhető tőke, akkor a rendszer alapvető működési elve szűnik meg (és akkor még nem is beszéltünk a megnövekedett pénzmennyiség miatti inflációról).
Ennél azonban talán sokkal fontosabbak az erkölcsi és pszichológiai szempontok: vajon tényleg szeretnénk, hogy az amúgy is sikerorientált like- és népszerűségvadászat, az állandó megfelelési kényszer és a torokszorító láthatósági verseny mellett még konkrétan be is legyen árazva az életünk? Sokan demagógnak bélyegezhetik ezt az érvet, de ha komolyan belegondolunk, mit jelentene az, hogy kézzelfogható és elkölthető pénzre lehetne váltani azt, hogy a piacon egy-egy emberi élet(pálya) mennyit ér, hamarabb érezhetjük magunkat egy Black Mirror epizódban, mint valamilyen szép kapitalista utópiában.
Mert ha a Liberman testvérek ötletét a következő szintre emelve akár a telefonomon lévő alkalmazás segítségével is bármikor megvehetném valamelyik barátom karrier-részvényét, akkor mégis mibe kerülne az egyik ellenlábasom életét tönkretenni, mondjuk árfolyam-manipulációval? Vagy mennyi idő telne el, mire valaki összedobna egy idealizált, jó befektetésnek tűnő portfóliót, ami mögött semmilyen konkrét eredmény nem lenne (lásd Elizabeth Holmes és Theranos)? És hogyan torzulna tovább a társadalom pszichéje, ha újfajta értékformaként megjelenne benne az emberi élet is? A megoldásnak nyilván pont az ellenkező irányba kellene tapogatózni, és a közösségi finanszírozásra, támogatási programokra és ösztöndíjakra kellene helyezni a hangsúlyt, ami a mostani világrendben kevéssé elképzelhető, és bár a Liberman testvérek karriermodellje remélhetőleg sosem teljesedik ki a maga szörnyű valójában, az kétségteen, hogy a tranzakciós és pénzügyi alapokra helyezett társadalmi érintkezés egyre inkább teret kap – a művészeti életben és messze azon túl is.
Források:
Nathan Heller: Is Selling Shares in Yourself the Way of the Future? New Yorker, 2022. július 25.
Trillbilly Worker’s Party podcast: Episode 259: Blocked, Cancelled, Rebuked, and Denounced
