Vécékefék és „Ikea-orgonák” a zenei élményért – Nils Frahm-koncertbeszámoló
Május 8-án az Interkosmos szervezésében lépett az Akvárium Klub színpadára a modern klasszikus szcéna egyik legelismertebb képviselője, Nils Frahm. Tucatnyi hangszert az uralma alá vonva ejtett ámulatba minket a német zongorista, aki egy elképesztően összetett és az emlékeinkben még sokáig megmaradó koncertet hagyott maga mögött.
A május 8-i Nils Frahm-koncert előtt mi is többször nyomatékosítottuk, hogy nem érdemes kihagyni ezt az estét, hiszen a fellépésein rengeteget improvizáló és rendkívül sokoldalú zenész meghatározó élményt képes nyújtani élőben. Albumait mondhatni hiába hallgatjuk a koncertjeihez való „felkészüléshez”, mert semmi sem szól úgy, ahogy a lemezeken. Nem véletlen, hogy 2013-ban végre kiadta az élő felvételekből válogató Spacest (lemezkritikánk), ami globális sikert és a világ zenei médiumainak kiemelt figyelmét hozta magával. Miután Frahm bebetonozta magát a köztudatba, sorra tehette ki a „sold out” feliratokat a fellépéseire, hiszen elképesztő mértékű igény mutatkozott iránta. A hazai szervezők is felismerték ezt, így három évvel a trafós koncertje után ismét Magyarországon köszönthettük a német virtuózt. És kijelenthető, hogy a „Nils Frahm Has Lost His Mind” (azaz „Nils Frahm elvesztette az eszét„) elnevezésű turné címe teljes létjogosultságot nyert az est végére.
Nils Frahm felszerelése (Fotó: Torsten Posselt)
Az estét az amerikai trió, a Dawn of Midi nyitotta, amelyet Aakaash Israni (basszus), Amino Belyamani (zongora) és Qasim Naqvi (dob) alkot. A repetitív, tompított zongoradallamokra épülő, kezdő zenei vonal tulajdonképpen végig kitartott előadásuk során, és megállás nélkül játszottak a nekik szánt időintervallumban. A főleg a dobok és a nagybőgő virtuóz kezelésére építő szett hullámzó intenzitással töltötte meg hanggal az Akvárium nagytermét, és talán épp ez vált némileg a hátrányukká, hiszen a folyamatos játék nem adott a végén olyan katarzist, amit esetleg sokan vártak. Az ettől még ugyanolyan ígéretesnek mondható formáció (amely Frahm kiadójának, az Erased Tapes legújabb „igazolása”) 2013-as, Dysnomia című lemezét június 1-jén adják ki újra.
Annak idején 2-3 billentyűs hangszer elég volt Nils Frahmnak ahhoz, hogy nyugodtabb, klasszikusabb hangvételű szerzeményeivel teremtse meg zenés estjeinek különleges hangulatát. Aztán elkezdett új elemek bevonásával kísérletezni, és ma már ott tartunk, hogy a fent látható hangszerparkot cipeli magával Európa-szerte. A zongora mellett egy mellotron (melynek hangjait Frahm előzetesen rögzítette, a koncerten is hallott csellóelemeket pl. Anne Müllerrel), egy Rhodes elektromos zongora, a David Klavins által tervezett egyedi Una Corda, az elektronikusan vezérelt orgonák, a Juno-60-as vagy a lábbal vezérelt Moog Taurus szinti, keverőpult és még néhány egyéb elektronikus kütyü kreált utánozhatatlan dallamvonulatokat. A látványt állványokra szerelt, ritmushoz igazított reflektorfények emelték magasabb szintre, kiegészülve egy teljesen átszellemülten játszó művésszel a színpadon.
Nils Frahm nem sokkal 21 óra után kezdett a szinte teljesen megtelt NagyHallban. Másfél órás szettjében kiváló érzékkel vegyítette modern klasszikus hangvételű darabjait az elszabadult szintiket felsorakoztató, felfokozott tempójú szerzeményeivel. A nagy zongorán és az Una Cordán is felváltva hallhattunk olyan számokat, mint a legutóbbi, a Piano Day alkalmából kiadott -solo-n található Ode vagy a közönségkedvenc Hammers, de Frahm újdonságokat is örömmel prezentált, akár az egyedi hangszere alá benyúlva és a húrokat is szó szerint megmozgatva. Az emberek szinte lélegzetüket visszafojtva figyelték a színpadi eseményeket, csendjükkel sokat adózva az élménynek. Mert itt pontosan ez történt: senki sem érezte annak kényszerét, hogy beszélnie kéne, miközben olyan, megismételhetetlen produkció zajlott a hangszereknél, amit nem lehetett nem nézni és szótlanul hallgatni.
Az először inkább klasszikus zongoristaként ismertté váló művész péntek este rendre előhozta magából az elfojtott energiákat, és epikus magasságokba emelte az elektronikus zenét. Szintetizátorai kérdezés nélkül hódoltak be neki, és katarzissá fajultak, mint például a Says egy még inkább felfokozott verziójában (itt megnézhető) vagy az All Melody dallamfutamaiban. Az orgonasípok – „amik úgy néznek, ki mintha az Ikeából hoztam volna őket„, mondta Frahm – úgy zúgtak, hogy csak a szőrtelen testrészeken nem álltak vigyázzba a szőrtüszők, a mély, lüktető basszusba pedig az összes fémelem beleremegett a teremben. Az előadás profizmusába nem lehet belekötni, de szó sem volt száraz és hideg profizmusról: Frahm ugyan már kevesebbet beszél a színpadon, de az a kevés is elég volt arra, hogy megnevettetéssel törje meg a néma ámulatot. A közönségnek a zenéjére adott reakcióira is figyelt, legyen szó épp folyamatban lévő hanggenerálásról vagy a híres Toilet Brushes szórakozott előadásáról, amikor is a mikrofonokat ingerelte vécékefékkel. Az ez után következő More méltó lezárása lett a katartikus estnek, hiszen a Rhodes-on és a zongorán egyszerre is játszódó dal kiválóan foglalja össze mindazt, amiért Frahmot szeretni lehet: egy hihetetlen tehetségű zongorista, aki állandó kísérletezése, folyamatos fejlődése és egyre impresszívebb színpadi előadásmódja mellett is megmaradt ugyanannak a szerény, ám humoros lelkületű embernek, akit a kezdetek idején is megismerhettünk.
#galeria
Szerző: Varju Kitti
Koncertfotók: Gergely Orsi
