Uffie – Végre itt az első lemez

Kezdjük talán azzal, hogy azt a kevés énekesnőt, akit bírok, perverz módon nem azért szeretem, mert hihetetlen orgánummal, vagy éppen 30 éves kórus-pályafutással rendelkezik. Éppen ellenkezőleg, engem mindig is az fogott meg, ha valakit egészen különleges lazasággal és kisugárzással áldott meg a sors, ami aztán a zenéjén keresztül is pillanatok alatt ránk (és magával) ragad. Ez a leírás pedig senkire sem illik jobban, mint a jelenleg 22 éves Anna-Catherine Hartley-ra.

Mondhatnánk, hogy Uffie tipikus MySpace sztár, azonban ez így ebben a formában nem lenne igaz. Karrierjét alapvetően akkori barátjának, DJ Feadz-nek köszönheti, aki 2005-ben megkérte, hogy segítsen be az egyik számában. A lányra minden bizonnyal inspirálóan hatott a dolog, ugyanis nem sokkal ezután Uffie megírta és felvette a Pop the Glock-ot, ami 2006-ban jelent meg, és az egyik legnépszerűbb underground felvételnek számított abban az évben. Ettől kezdve pedig nem volt megállás. Következett a kislemezek, és kollaborációk (Justice, Crystal Castles, Mr. Oizo, stb.) végtelen sora, a remixeket és itt-ott fellelhető számokat pedig meg se próbáljuk összeszámolni. Az album megjelenését azonban, mint látjuk, nem kapkodta el, jómagam is számos alkalommal pásztáztam idegesen a netet, hátha sikerült végre kipréselni egy teljes anyagot. Most pedig, hogy végre eljött a nagy pillanat, azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy ha nem is épp ennyit, de megérte várni. Nézzük, miért is.

…és végre nem innen-onnan kell összekaparni a tracklistet. Pop the Glock, First Love, Brand New Car, egyikük sem szépirodalmi sorokkal, vagy Beethoven-t megszégyenítő ritmusképletekkel tüntet, de erre nyilván nincs is semmi szükség, éppen ezért szeretjük az ilyen számokat, akárcsak a lemezt beharangozó MCs Can Kiss-t, ami egyetlen lakásromboló buliból sem hiányozhat. (A Ready to Uff is ugyanez a kategória, kár, hogy nem került fel, sokak nagy kedvence, köztük az enyém is.)

No de lássuk a friss húst. Az Art of Uff teljesen rendben van, sötét atmoszférájával kifejezetten formabontónak titulálható, akárcsak a Give It Away, habár nekem a zenei alapról rögtön a Linkin Park ugrott be, de sosem állítottam, hogy teljesen normális lennék. A Difficult infantilizmusa és a Neuneu karneváli hangulata nagyon vicces, de persze egyben szerethető is. Az album legjobb száma egyértelműen az Illusion of Love, melyet mintha egy 70-es évekbeli poros kazettáról támasztottak volna fel, mégis akkora telitalálat, hogy egy darabig biztos nem léptetjük tovább a lemezt (plusz pont a közreműködésért Mattie Safer-nek.) A húzónevekkel sajnos szokás szerint nem tudok mit kezdeni, tudom, hogy most mindenki a Pharrel Williams-el közös ADD SUV-tól, illetve a címadó számtól őrül meg, én viszont a szó negatív értelmében teszem ugyanezt. A végére azért még tartalékoltam némi dicséretet, a Hong Kong Garden perfekt pop feldolgozás, ami még az eredetit is lazán legyűrné, a Ricky pedig a lehető leguffiesabban búcsúzik.

Last Love.
7/10

Ed Banger Records; 2010 – 14 szám; 48 perc

Szerző: TT