Technokultúra és látvány 10 percben – Nézz be a ’90-es évek rave party-jaiba!
Werner Amann fotósorozata visszahozza a kilencvenes évek techno-korszakát; azt az évtizedet, amikor a fiatalok maguk mögött hagyva a morcos nyolcvanas évek konzervativizmusát, a zene, a divat és művészetek forradalmát vívták ki. Ez volt a digitáliskor csúcspontja, az internet, mobiltelefonok, keresőprogramok és az elektronikus zene anarchiája. A szabadság, ahogy átélni újra sosem lehet.
A popkultúra története során mindig akadt olyan zenei műfaj, ami köré morális pánikot lehetett építeni, legyen volt szó Woodstock LSD-kultuszáról, a Hell’s Angels országúti terrorjáról, Stanley Cohen klasszikus modjairól és rockerjeiről, a Thatcher-éra arcátlan punkjairól, New Jack City gangháborúiról. A kilencvenes években az egységesen technónak nevezett irányzatok voltak soron, és ha hiszünk még egy egész ifjúsági kultúrát meghatározó izgalmas irányzat eljövetelében, akkor valószínűleg az is hasonló fogadtatásban fog részesülni. Saját drogokkal, saját devianciákkal és saját zajokkal.
A technokultúra egyik legnagyobb erkölcsi botrányát a digitális hangminták felhasználása váltotta ki. Az ellentábor egyszerűen haszonleső lopásnak minősítette, míg használói az autonóm művészi szabadság egyik eszközének.
Az elektronikus tánczenei kultúra ugyanúgy kitermelte önmaga droghimnuszait, mint a flowergeneráció. Lásd Green Velvet szülői felvilágosítását, a Flash-t, Joey Beltramtól a Mentasm-ot, vagy egyértelmű utalásaival az Inner City Good Life-ját
A rave-kultúra több ponton is eltért egy klasszikus morális pánik-alapanyagtól. Persze az erkölcsi aggályok gyújtópontja törvényszerűen a drogprobléma volt. A sajtó élénken pásztázta a klubokat, nemsokára a halálesetek is megtörténtek, a tudósítások pedig ördögi bachanáliákról, betépett csűrdöngölésekról tudósítottak.
A műfaj kedvelői szerint csak a külsőségek tűnnek extrémnek, egyébként semmi különös furcsaság nincs bennük.
A kutatók arra keresték a választ, hogy a raverek miért voltak az állam számára fenyegetőbbek, mint korábban a punkok vagy a rockerek, és a morális pánik miért nem ült le a klasszikus modellek szerint?
A hagyományos zenei lexikonok, történeti művek ritkán tárgyalják a technokultúra irányzatait, vagy ha mégis, a klasszikus és rockzenén szocializálódott szerzőik nem hagyják ki, hogy ne fűzzenek hozzá néhány esztétikailag elmarasztaló jelzőt. Legalábbis itthon.
A techno Angliában és Németországban a kilencvenes évek közepére már beépült a popstruktúrába, a társadalomtudományok az évtized vége felé szinte mindent megválaszoltak vele kapcsolatban.
A nemzetközi – főleg angol és német – tapasztalatok azt mutatják, hogy a technokultúra közhelymentesítésében és megértésében a társadalomtudományok, az addiktológia, a zeneipar, a média, az értelmiség és a politika együttesen, a kultúra szereplőivel összedolgozva vettek részt.
A technokultúra libertinus individualizmusa egy bődületes mítosz, csakúgy mint ellentétpárja, a partikat szuperkollektív rituálévá magasztaló bennfentes önéljenzés. Tény, hogy a globális technokultúra egyértelmű jelszavai kifelé mindig is pozitív üzenetet sugároztak. Mára bizony megmosolyogtatónak tűnik az egyetemes szeretet, a béke, az elfogadás, a kölcsönös tisztelet igéit zászlajára tűző techno-optimizmus, de kétségeink ne legyenek afelől, hogy megszületésekor a kultúra szereplői ezt nagyon is komolyan gondolták.
(Fotók: Werner Amann | Részletek Bátorfy Attila „A drog, a deviancia és a zaj” tanulmányából)
