Sötét, zajos, költői – ilyen volt a Fontaines D.C. a Barba Negrában

Az angolszász zenei világ minden generációnak adott egy saját rockmitológiát. A hetvenes évek Bowie-ja és Rottenje formát bontott, a nyolcvanak évek posztpunkja (Joy Division, The Cure) érzelmi mélységekkel operált, a kilencvenes évek grunge-hőse Kurt Cobain a romlás szépségét tette vonzóvá, az Oasis és Liam Gallagher pedig a stadionméretű arroganciájával hozták el újra a brit munkásfiúk lendületét. A kétezres évek indie-reneszánsza (The Strokes, Arctic Monkeys) pedig ironikus és játékos formában reciklálta a múlt rocksztárjait. A Fontaines D.C. most, a húszas évek közepén teszi mindezt – nem hoznak semmi forradalmit, de tovább írják a gitárzene hőskorát, amit már sokszor eltemettek, mégis valahogy mindig kimászik a sírból – most épp egy ír akcentussal. Grian Chatten énekes/frontember az a típus, akiről évek óta azt hittük, már kihalt a rocktörténelemmel együtt: a figura, aki egyszerre utcagyerek és költő, akiért ugyanúgy tudnak lelkesedni a lány és a fiú rajongók egyaránt.

Időszerű volt tehát, hogy (Elton John szerint is) az egyik legjobb kortárs gitárzenét játszó zenekar végre önálló koncertet adjon Budapesten — viszont az egyik legfájóbb hiányosság nem a zenekaré, hanem a koncerthelyszíné volt. A Barba Negra nem tudta felvenni a ritmust, elég méltatlan helyszínnek bizonyult. A nyár közepi forróságban az egész helyet egyértelműen szűkösnek és kényelmetlennek érezte a közönség. Hosszú sorok kígyóztak, „Már másfél órája állok sorban a sörömért” — hangzott el egy elkeseredett lány hangja a tömegben. Nehezen volt hozzáférhető a mosdó és az italpult, a sátor alatti hőség pedig csak fokozta a kellemetlenséget. Alig akadt olyan pont, ahol a koncert ne veszett volna el a torz, kásás hangzásban. Voltak pozíciók, ahol alig lehetett kivenni a vokált, máshol viszont élesen kirajzolódtak a rétegek, és végre hallani lehetett, mennyire pontos és rétegzett ez a zene. A június 21-i eseményen egyértelművé vált, hogy nemcsak a közönség, hanem a fellépők is jobb infrastruktúrát érdemeltek volna.

Minden zavaró körülmény ellenére a zenekar megmutatta, mitől működnek ennyire jól. Pontban 20:30-kor kezdtek, és egy feszesen felépített, másfél órás szettet játszottak végig, a ráadás előtt mindössze egy ötperces szünettel. A program gerincét a legutóbbi, Romance című lemez dalai adták, a koncert pedig pontos és következetes volt. Nem voltak kiszólások, közönséget hergelő gesztusok vagy ráadást követelő játékok. Grian Chatten az este folyamán mindössze kb. kétszer szólalt meg — egyszer halk, de egyértelmű „Free Palestine!” felkiáltással, majd a szett végén egy rövid „Thank you!”-val. A vizuális világ ehhez illően visszafogott, mégis hatásos volt: a színpad közepén a Romance borítójáról ismert, felfújt, groteszk arcú szív emelkedett, felette gótikus betűkkel a zenekar neve, körülötte pedig színes, néha tolakodó fények.

A zenekar tagjai – Carlos O’Connell és Conor Curley gitáron, Conor Deegan basszuson, Tom Coll dobon – tökéletesen ellenpontozták Chatten ide-oda ugráló jelenlétét. Nem játszottak egymásra, és nem is próbálták túlharsogni a frontembert. Hangzásuk sötét, zajos, ugyanakkor költői és profán. Zakatoló dobok, torzított gitárszövet, szuggesztív szövegelés — valahol a posztpunk és a spoken word határán mozognak. Nincsenek túlírt szerkezetek, nincs öncélúság: a hangzás sűrű és feszes. A beatköltészet és a dublini identitás egyszerre érvényesült minden dalban. Ez az üvöltő, kántáló zene tökéletesen működött volna a nyolcvanas évekbeli Manchesterben is ugyanúgy, mint a kilencvenes évekbeli Los Angelesben — vagy akár most, Budapesten.

Fontaines D.C. Hivatalos | Facebook | Instagram

Címkék: fontaines d.c., barba negra, Koncert, koncertbeszámoló