Phenom’enális szerkesztők nyári kedvencei: Biczó Andi
Azt hiszem, az idei évemet sem példázza jobban semmi, minthogy a kedvenc nyári dalaimat október elején, az első hideg beköszöntekkor van időm átgondolni. Viszont most, hogy már korán sötétedik, még szívmelengetőbb érzés visszagondolni a szuper fesztiválos élményeim, a végtelennek tűnő nyárestéim soundtrackjére.
Easy Life – Nightmares
Folytatva a folyamatos lemaradást, rögtön egy tavaly novemberi számmal indítok. Idén is az egyik legnagyobb kalandom volt a Coachella Fesztivál, és az sem szegte kedvem, amikor megjelent év elején a line-up: ha már nem volt életem felhozatala, úgy döntöttem, felfedezek magamnak néhány újdonságot. Ekkor bukkantam rá az Easy Life-ra, amely valahogy már a Nightmares-t nyitó „Who gives a fuck about my nightmares?” („Ki nem sz*rja le a rémálmaimat?”) sorral nagyon betalált. Végül a Coachellán el sem jutottam a koncertjükre, de a dalt szívesen hallgattam tovább. Aztán néhány hete lehetőségem volt őket a Reeperbahn Fesztiválon csekkolni, és nem csalódtam.
Fran Palermo – Jeopardy
Volt szerencsém egy hosszú és fárasztó munkanap után további nyolc órát tölteni a Budapest Parkban ennek a videónak a forgatásán, ahol megszámlálhatatlanul sokszor ment le ez a dal. Másnap úgy éreztem, egyfajta Stockholm-szindrómám alakult ki, mert a végtelen meghallgatás után is fogvatartott ez a szám, és nem voltam hajlandó mást betenni.
Christine and the Queens – Doesn’t Matter
Fogalmam sincs, hogy került el korábban a Christine and the Queens munkássága, pedig olyan, mintha nekem találták volna ki. Szintén a Coachellán fedeztem fel magamnak, tisztán emlékszem, ahogy nulla elvárással úgy döntöttem, belenézek a koncertbe. Álltam egyedül, majd mentem egyre közelebb, és képtelen voltam szabadulni. A színpadi produkcióban egyszerre van benne minden olyan látvány (lángszóró, emelkedő színpadelemek, táncosok), amit egy amerikai szuperprodukció használ; illetve az egyszerűség, tisztaság, emberiesség, nőiesség. Maga az énekesnő olyan előadói kvalitásokkal rendelkezik, hogy ugyanolyan jól áll neki egy szál magában Bowie-feldolgozást énekelni, mint a tánckarral vonaglani. Egyszerre elégíti ki az ún. underground és a lakossági énem. Másfél hónappal később a Primaverán már az egyik legjobban várt koncertem volt. Másodszorra sem csalódtam.
Vampire Weekend – This Life
Emögött nincsen semmi hatalmas megfejtés számomra, csupán a Vampire Weekend idén a csodás, Father of the Bride című lemezével jelentkezett, amelyről nekem ez a kedvenc dalom. Zeneileg annyira cuki, hogy belehalok, miközben a szöveg erre teljesen rákontrázik. Nem tudok betelni vele.
Rosalía – F*cking Money Man (Millionária + Dio$ No$ Libre Del Dinero)
Nem akarok már állandóan a fesztiválokkal jönni, de Rosalía dalainál talán már csak a színpadi jelenléte az erősebb. Úgy, hogy _egy_árva_szót_ nem értek belőle, neki köszönhettem a Coachellán az első sírásomat, annyira csodálatos. Christine and the Queens-hez hasonlóan díva és egy végtelenül érzéki nő lakik benne egyszerre, és egy koncert alatt képes megmutatni ezer és egy arcát. A Primaverán külön megdöbbentő élmény volt, ahogy hazai közönség előtt nézhettem meg – ekkora tömeg a fesztivál egyetlen másik koncertjére sem gyűlt össze, a headlinerekre sem. Szerintem ha az éneklő, vibráló tömegre ott áramot kötöttek volna, egész Barcelonát bevilágították volna vele.
Janelle Monáe ft. Zoe Kravitz – Screwed
Annyira felszabadult, bada$$ ez a dal, hogy az idei saját kis fesztiválszezonom himnuszának szavaztam meg. Az mondjuk egy kicsit felháborít, hogy a második verze kimaradt a klipből, azzal a fontos és erős két sorral együtt, hogy „Wanna get screwed at a festival / Wanna get screwed like an animal”, amit koncerten Janelle Monáe maga is kicsit elkacagva, mégis incselkedve énekel a fesztiválközönségnek.
Lizzo – Juice
Ez most már mindenképp mentegetőzésnek fog hangzani, de esküszöm, nem csak csajpopot hallgattam a nyáron! Lizzóval kapcsolatban egyébként csak annyit szeretnék mondani, hogy ha ő lesz a következő Rihanna, akkor egy szebb világban fogunk élni.
Tame Impala – Borderline
Hé, Kevin, könyörgöm, hol van már az az új album???!!!
Metronomy – Salted Caramel Ice Cream
Ez is egy kézenfekvő választás, mégiscsak a szívemnek egy nagyon-nagyon kedves zenekar énekel a világon az egyik legkedvencebb dolgomról, a sós-karamellás fagyiról. De amúgy a dal is király.
Lana Del Rey – California
Na, ezt direkt hagytam a végére, mert aki egy kicsit is ismer, az teljesen biztos lehetett benne, hogy Lana Del Rey is szerepelni fog a listámon. Már csak azért is, mert szerintem karrierjének egyik legerősebb albumával jelentkezett idén. Majdnem teljesen mindegy lett volna, hogy melyik számot választom, mert a Norman Fucking Rockwell lemez úgy, ahogy van, a kedvencem. A megjelenése óta kirobbanthatatlan a lejátszási listámból. Sőt. Ez az anyag maga a lejátszási listám.
