PHENOM’ TOP 2018: A modern klasszikusok

A szerkesztőségi kedvenc hazai és külföldi lemezes listák után még egy utolsó 2018-as visszatekintés erejéig – a tavalyi válogatást követően – idén is szeretnék egy szubjektív modern klasszikus szelekciót (rövidke lemezkritikákkal együtt) felsorakoztatni. Ezúttal is húsz album reprezentálja ezt a műfajt, a felsorolt előadók pedig Ausztráliától az USA-ig érik körbe a világot, ezzel is mutatva, hogy egy mára már globális stílusról beszélhetünk. Szinte mindegyik hanganyag a zongorát helyezi a középpontba, de a különféle vonósok és ütősök is fel-felbukkannak a billentyűs hangszer társaságában. E szerzők képében nem új Bachokat vagy Chopineket hallunk, hanem ezen elődök vagy épp a kortársak hatásait csak nyomokban tartalmazó dalok alkotói ők, akik ezúttal is átmenetet képeznek a neoklasszikus, a minimalista, az ambient és egyéb elektronikusabb elemek között.

A műfaj egyik legismertebb alakja, Nils Frahm a legújabb albumával már megkapta a helyét a szerkesztőségi listán, de új irányával már nem is igazán kategorizálható modern klasszikusként. Egyébként is itt van egy olyan generáció, amely már az ő zenéiből inspirálódott, de ezek a zeneszerzők rendületlenül dolgoznak azon, hogy saját hangjukra leljenek, és ne a német zongorazsenihez vagy épp Ólafur Arnaldshoz, a stílus másik nagy nevéhez hasonlítsák őket. Utóbbi a tavalyi lemezével szerepel majd a listán, de mellette itt van még tizenkilenc olyan alkotó, akik a kortárs neoklasszikus közeg már több lemezzel is bizonyító és egyre ismertebbé váló, vagy épp 2018-ban ígéretes debütálást prezentáló, feltörekvő előadói.