PHENOM #fest2024
PHENOM #fest2024 – Ilyen volt a 16. INmusic Fesztivál
Úgy néz ki a 2020-as lockdown után tényleg kezdi összeszedni magát a zágrábi INmusic Fesztivál, bár idén az időjárás majdnem mindent elrontott.
A hétfői napot kihagytuk. Annyira nincs közel Zágráb (bár a 3 és fél órás autóút azért nem olyan vészes), meg hétfő munkanap is ugye… még nem indult el a nyári üzemmódunk – ilyen indokokkal. Szóval kimaradt a The National, a Viagra Boys és a Sleaford Mods is, bár én őszintén szólva főleg az angol Deadletterre lettem volna kíváncsi (milyen üdítő, ha egy frissen alakult zenekar nem hiphop-ot tol manapság).
Kedden viszont időben útra keltünk és délután már el is foglaltuk a zágrábi ARÉNA melletti lakótelepen lévő apartmanunkat. Bár Lékó fotós kolléga felvetette, hogy két napig aludjunk a gyerekülésekkel és csokispapírokkal teledobált KIA Sportige-ében, rövid gondolkodás után egyhangúlag megállapodtunk abban, hogy húsz évvel ezelőtt még oké lett volna, de a részegenkocsibanalváshoz már tényleg öregek és őszintén szólva túl kényelmesek vagyunk.
Az – egyébként csodás – Jarun tóhoz vezető úton először csak borult volt az idő, de aztán elkezdett cseperegni is. Beszürkült minden – áh biztos csak egy nyári zápor – reménykedtünk, de sajnos egyre biztosabban és hevesebben esett folyamatosan. Mire a nagyszínpadhoz értünk, hogy elcsípjük élőben a Dogstarral turnéző Keanu Reeves-t, már zuhogott és mivel a fesztivál három színpada közül csak a (legkisebb) Hidden Stage volt fedett, már tudtuk, hogy a hajnali 1-kor fellépő Sprints-ig (akik a Hidden-en játszottak) szarrá fogunk ázni.
Szerencsére a press sátor ilyenkor mindig menedéket nyújt, de hát nem azért jöttünk, hogy az egész estét a laptopjuk előtt ingyen kávét és vizet szürcsölő újságírókkal töltsük, ugye.
A Main Stage-en 20:30-tól fellépő Paolo Nutiniba csak épphogy belehallgattunk, inkább bemenekültünk a Hidden Stage-en fellépő bolognai Leatherette előadására. Nem volt rossz döntés, mert egészen friss és izgalmas produkciót hoztak.
Természetesen (számomra) a legjobban várt koncert a csodás Beth Ditto és a Gossip fellépése volt, akik a (nyitott) World Stage-en pár perccel tíz után már el is kezdték az előadást. Erre a koncertre tudatosan felkészültem, negyed órával a kezdés előtt: a feltöltött paypass karszalagommal megvettem a borzasztó nemtudommilyenborból készült szénsavas italomat (jóindulattal nevezzük fröccsnek), amibe egyébként mindig raktak jeget is, ami a zuhogó esőben egyáltalán nem volt indokolt, de mindegy. Kerestem egy jó kis fát és így, minimálisra szorítva a rám ömlő vizet egész kellemesen végig tudtam élvezni a koncertet. Beth Ditto amilyen nagy, annyira cuki, és a dalok közötti átvezetésekben kb. olyan hangon beszélt, mint egy amatőr cserkészlány, aki először akarja rádtukmálni az aprósüteményeit. Közben kiderült, hogy épp valami torokproblémája volt, ami miatt még az is felmerült, hogy a koncert is elmarad. Szerencsére nem így lett és nagyon meggyőző brutál erős énekhanggal tolta végig az egész koncertet. Végre hallottam a Standing in the Way of Control-t élőben, ami – ha valaki már nem emlékezne rá – 2007-ben az egyik legnagyobb party himnusz volt a budapesti indie éjszakában (is). Szóval már ezért megérte, köszi INmusic.
A Gossip után a nagyszínpadon 11 körül kezdett Hozier. Ezt az embert és a zenéjét őszintén szólva eddig sem nagyon tudtam hová tenni, azt meg végképp nem értem, hogy miért szereti ennyi ember világszerte. Itt sem volt ez másképp, az eső ellenére rengeteg – főleg helyi rajongó kijött az előadására és énekelte hangosan Hozier (szerintem) minden eredetiséget mellőző világslágereit. Az eső már csendesedett, a zenei aláfestés miatt én mégsem tudtam ennek a ténynek annyira örülni. Akik szeretik most biztos nem fognak kedvelni, de tényleg borzasztó volt ez a negédes giccshalmaz amit az énekes és zenekara produkált a színpadon.
Szerencsére az egy órakor pontosan kezdő ír Sprints hamar elfeledtette velem ezt az egészet, amikor a Ticking-gel elindították az előadásukat. Végig brutál energikusak voltak annak ellenére, hogy Karla Chubb frontember engem mindig is egy külvárosi ír otthonkás háziasszonyra emlékeztetett. Eddig. A koncertet látva már nem.
Hazafelé még próbáltunk benézni a Karaoke helyszínre, de a tömeg miatt lehetetlen volt bejutni és a belülről ordenáré férfihangon végigüvöltött „Hit Me Baby One More Time” is meggyőzött arról, hogy ideje visszamenni a szállásunkra. Egy majdnemszéteső Bolt taxival, csuromvizesen és 3 centivel magasabban (a sártól, ami a cipőtalpunkra ragadt) eltettük magunkat másnapra.
Szerdán délelőtt a zágrábi Aréna melletti óriási plázában természetesen mi mást kutattunk volna, mint esőkabátot. Persze hiába néztük végig az összes fast fashion-, és sportboltot, sehol nem volt. Meg is beszéltük, hogy jövőre felvásárolunk egy rakat kínai klasszik esőkabátot és a fesztivál előtt áruljuk majd őket. Tuti biznisz.
Szerencsére, bár beborult néha, a fesztivál utolsó napját megúsztuk eső nélkül és így végre volt lehetőségünk élvezni a Jarun tavat és a rajta található szigetek szépségét. Ha valamikor Zágrábban jártok (ha van fesztivál, aha nincs) mindenképpen látogassátok meg ezt a környéket. Emberek sportolnak, eveznek, családok nyugiban falatoznak a parton, békák brekegnek, vadkacsák hápognak és hattyúk sétálgatnak. Egy kebabot én is elfogyasztottam a naplementében a tó mellett, nyugodtan, minden zajtól távol. Ilyen ez a fesztivál.
De ráfordulva a zenei felhozatalra: fél hétkor, a Bombay Bicycle Club koncertjével kezdtünk. Ezt a zenekart én mindig is egy olyan formációnak tartottam, akik benne ragadtak a főiskolás imidzsben és szerintem soha nem is fognak onnan kitörni. Kicsit ráunva a nagyszínpados fellépésükre a World Stage-en nyolc körül kezdő Ibibio Sound Machine eléggé meggyőzően kezdett. Eno Williams énekesnő dekoratív afro-settjével rögtön minden tekintet magához vonzott, de zeneileg is elég komoly hangulatot hoztak, a nézőtéren kb. mindenki megmozdult a dalaikra.
A koncertet félbehagyva átnyargaltunk a nagyszínpadra, hiszen háromnegyed kilenckor a norvég Röyksopp kezdett. A Melody A.M.-et nagyon szerettem a kétezres évek elején, de a koncertet végignézve látszik az azóta eltelt bő húsz év. Az előadás nekem kicsit hakni-szerű volt, a két tag mellett három táncos próbálta vinni a show-t, több-kevesebb sikerrel. Nem tudom más hogy van ezzel, de engem nagyon zavar amikor egy élő fellépésen az énektémák HD-ról mennek és egy darab énekes nincs a színpadon. Itt is így volt és ez nálam eléggé lerontotta az élményt. Még a What Else Is There-t is egy bántó remix verzióban adták elő, Torbjørn Brundtland vérszegény átkötő szövegei pedig csak tovább rontották a produkciót. Kár érte.
A Röyksopp után a World Stage-en a Squid koncertjére váltottunk. Valamiért ezen a színpadon ez a matekos zene annyira nem működött, a dobos/énekes szájából pedig itt hangzott el először, hogy „látom ti is inkább a Smashing Pumpkins-t várjátok”.
És valóban, a nagyszínpad előtt már gyülekezett a tömeg az egész fesztivál fő attrakciójára. Az 1988-ban alakult chicagói The Smashing Pumpkins még soha nem járt Horvátországban, és egyébként még Magyarországon sem. (2008-ban egyszer majdnem felléptek Budapesten, az akkor megjelent Zeitgeist című visszatérő albumuk apropóján, de a koncertet végül az utolsó pillanatban, indok nélkül lemondták).
Éjfél előtt fél órával aztán a zenekar belecsapott a The Everlasting Gaze-be, amivel azonnal be is bizonyították, hogy miért ők a fesztivál húzónevei. Az eredeti felállásból három tag maradt, az Elvis imitátorrá változott James Iha gitáros meglepően barátságos volt, inkább ő kommunikált a közönséggel egész este, Jimmy Chamberlin lenyomott egy dobszólót (ezen meglepődtem), Billy Corgan pedig hozta az Adams Familyből ismert Fester karaktert, snájdig piros gombos, fekete reverendájában. A U2 Zoo Station feldolgozást nehezen tudtam értelmezni (nem is volt túl élvezhető), de a zenekar slágerei nagyon jól szóltak. A koncertet nézve eszembe is jutott, hogy tényleg mekkora utat tettek meg azóta, hogy először láttam a Cherub Rock és a Today klipjét az MTV Alternative Nation-ben anno.
Az este zárásaként 1:00 órakor átsétáltunk a Hidden Stage-re, ahol az egyenesen mexikóból ideutazó Descartes a Kant a kezdéssel megvárta a Smashing Pumpkins végét. Kicsit sajnáltam, hogy ilyen késői időpontra tették őket, mert nagyon izgalmas amit csinálnak. Abszolút profi arculat, retro/Atari érzést közvetítő színpadkép, (az egész koncertet egy oldschool robot narrálta végig) és közben okos, matekos artpop/punk/metal jellemzi a zenéjüket. Érdemes lesz rájuk odafigyelni a jövőben.
Összességében (a keddi esőtől eltekintve) az INmusic kellemes élmény volt és természetesen jövőre is az lesz, hiszen a közösségi oldalaikon már meg is hirdették a 17. fesztivált. Találkozunk 2025. június 23-án. Line-up hamarosan…
Fotók: Lékó Tamás
