Norbert Kristof szülinapjára szelídített power metálból álomszerű-melankolikus világot
Kristóf Norbert hazai dalszerző-gitáros-énekes ezúttal minden idők egyik legsikeresebb és legnagyobb hatású heavy metal-zenekara, a Grammy-díjas brit Judas Priest 1990-ben megjelent, „Painkiller” c. nagylemezének címadó dalát fordította saját nyelvére és hangzására.
Norbert Kristof | Facebook
A Miskolcon született, de Budapesten élő dalnok zenei ízlését egyébként a kilencvenes évek alter rock-hajtásai, közelebbről a Nirvana, a Cure, a Sonic Youth és a Radiohead alakította, de inspirálták olyan emblematikus dalszerzők is, mint Elliott Smith, Damien Rice vagy a Bright Eyes. Ezekből a hatásokból, saját szűrőjén keresztül alakította ki a rá jellemző, karakteres, álomszerű-melankolikus világot. Hangulatok és érzések egy olyan fiatal zenésztől, aki több, mint tíz éve írja szentimentális dalait, és aki évek óta jelen van a hazai underground zegzugaiban – több albummal és EP-vel háta mögött. És azt, hogy mi a perspektíva Magyarország egyik legtehetségesebb „egyszálgitáros” dalszerzője előtt, azt ebben az interjúban már jó pár éve elmondta a phenom’enonnak.
Kristóf Norbert egyébként 2013-ban pihenőre tette Norbert Kristof néven futó szólókarrierjét, majd a rockosabb hangzású American Mercury zenekarral való rövid kitérő után tavaly Sobieski néven tűnt fel egy trió felállású projekttel, idén májusban viszont újra Norbert Kristofként tért vissza hamarosan megjelenő, „Earth” című új albumának beharangozójával.
A sajátos hangvételű feldolgozásokból is kitűnő hazai dalszerző-gitáros-énekes a most bemutatott Judas Priest újragondolásról a következőket írta:
„Az én gyerekkorom úgy zajlott, hogy az egyetlen módja a zenehallgatásnak az volt, hogy az ember vagy vett egy kazettát a boltban, vagy egy haverját megkérte, hogy másolja át azt egy másik kazettára. Ennek nagyjából az volt az eredménye, hogy igen kevés zene jutott el hozzám (no money), leginkább semennyi, és ami mégis eljutott, annak már csak önmagában is tudtam örülni, még akkor is ha a zene maga igazán nem is érintett meg. Már akkor is volt az a tulajdonságom, hogy nagyon tudtam örülni annak, ha valaki más örül valaminek és ezt megosztottam vele, vagyis vele szerettem én is azt a zenét, amit igazából nem is szerettem. Talán ez a boldogság, úgy szeretni valamit vagy valakit, hogy igazából nem felel meg az elvárásaimnak, nem olyat szeretnék vagy akarok, de mégis tudom szívből szeretni csak azért, mert van, és ott van nekem és velem. Ilyen lehet boldognak lenni talán. Persze ott és akkor ez csak egy hétköznapi pillanat volt az életemben amikor lehasaltunk a padlószőnyegre a szobámban és hallgattuk magnóról azt az „eredeti” Judas Priest kazettát, amiről az első számot most ezennel fel is dolgoztam, hogy megünnepeljem a saját születésnapomat.”
