„Miss Extravaganza” – St. Vincent színeváltozása
Itthon nem talált nagy visszhangra St. Vincent, azaz Annie Clark legújabb, cím nélküli lemeze, miközben az elmúlt egy hónapban szinte csak az ő égnek álló frizuráját csodálhattuk minden nagyobb zenei magazin címlapján (mi is vártuk az új lemezt, és persze írtunk róla, többször is). Vajon nem is érdemli meg ezt az extra figyelmet a művésznő, vagy pont, hogy nem lehet eleget beszélni róla? Hogyan lett az aranyos freak-folk előadóból napjaink legfontosabb art-pop dívája? Mártózás következik Annie Clark fordulatokban gazdag életművében.
„Ma már sokkal tisztábban látom, mi az, ami zeneileg passzol hozzám” – nyilatkozta új albumának megjelenésekor a St. Vincent név mögé „bújó” Annie Clark, utalva arra, hogy nem kis utat tett meg első, 2007-es Marry Me című albumától idei, cím nélküli kiadványáig.
Persze az eddigi St. Vincent sem volt egyszerű, de mégis nagyon úgy tűnik, Clark most engedte leginkább szabadjára fantáziáját, és most került a legközelebb ahhoz, hogy egyedi, olykor nyakatekert hangzásvilágát innentől csak saját magához lehessen hasonlítani. Az albumot végighallgatva szinte hihetetlennek tűnik, hogy a dalok nagyjából másfél nappal azután kezdtek el körvonalazódni, hogy véget ért volna a kimerítő, David Byrne-nel közös, világ körüli turné. Könnyű azt mondani, hogy az egykori Talking Heads-frontemberrel közös dalszerzői munka hatása érezhető az új számokon, de aki ennyivel elintézi a dolgot, az túlságosan alábecsüli a Texasból származó, jelenleg New Yorkban élő művésznő képességeit.
De ha csak az albumborítókat nézzük sorban, akkor elég szembeötlő a változás: a kezdeti, törékeny portrétól jutottunk el az idei, a „pszichomágikus” filmrendező, Jodorowsky művei által ihlettet extravagáns, utópisztikus imázshoz. Ez a magabiztos, kompromisszummentes művészattitűd már ott rejtőzött a kezdeti dalokban, bár ott még mintha maga Annie Clark sem lett volna teljesen biztos abban, mennyit és milyen módon mutasson meg a valódi, sokszínű énjéből.
Clark azért a „szép és kedves” egyoldalú képet már pályája kezdetén is igyekezett árnyalni, a pályatársaihoz képest szellemesebb szövegekkel vagy az egyre bátrabb vizuális körítéssel, és nem utolsó sorban azonnal felismerhető gitárjátékával. Ha a lemezekről nem is, azért a koncertekről azért kiderült, hogy milyen energia is rejtőzik a Jimi Hendrixen edződött lányban. Elég csak ezt az élő felvételt megnézni, ahol a közönséggel parolázás (és egy lánykérés) után meglehetősen ihletett módon ad elő egy Beatles-dalt:
http://youtu.be/tF95szVphME
A második St. Vincent-album, az Actor már bátrabban eresztette össze ezt a trükkös és félőrült gitárjátékot a titokzatos, finom úrihölgy-attitűddel. Akkor már érezni lehetett, hogy a St. Vincent, mint produkció hamarosan kinőheti az állandó (igaz jó nevek előtti) előzenekari pozíciót.
http://youtu.be/KHmF18jAPzA
Most már látszik, hogy az átmenetet a Strange Mercy című előző nagylemez jelentette. A beharangozó videóban, a Cruelban Clark „saját sírjából” énekelt a bennünk lakozó kegyetlenségről, hogy aztán később élő műalkotásként tűnjön fel a Cheerleader klipjében. A borítóról sem a nagyszemű, göndör hajú lány nézett ránk. De a Strange Mercy egyedisége, anti-slágeressége talán túl korán jött. Mintha a világ még inkább a fiatal fruskát és nem a felnőtt, egyre bátrabb művészt akarta volna látni a St. Vincent alteregó mögött.
„Jócskán Annie születése előtt Jimi Hendrix a színpadon gyújtotta fel a gitárját, John Cage pedig a zongoráját tette tönkre. Mindig van és lesz olyan, aki gyorsabban, hangosabban és torzabban játszik. Így mára már csak egyetlen út maradt a zenészek előtt: a saját magukba vezető út. Ez az egyetlen megoldás arra, hogy megtudd, ki is vagy valójában, és hogy hiteles légy mások előtt” – mesélt Clark bácsikája a St. Vincent egyre izgalmasabbá válása mögött meghúzódó filozófiáról. Annie Clark amellett, hogy saját zenei univerzumot kreált maga köré, még egy valamiben alkotott nagyot. Rendkívül személyes szövegei mellett ( az I Prefer Your Love édesanyjáról, a Rattlesnake egy megtörtént esetről, a Huey Newton egy hallucinációról szól) megőrizte titokzatosságát. Elmondása szerint ugyanis a privát szféra lesz a közeljövő legnagyobb értéke, nem hiába írt ironikus dalt (Digital Witness) korunk képernyőfüggőségéről. David Byrne nyilatkozta róla, hogy az együtt eltöltött majd’ egy év alatt sem tudott meg sokkal többet arról, hogy milyen is valójában a hétköznapi Annie Clark. De kár is lenne ezt a felépített várat személyeskedő, állandó online-jelenléttel elrontani. Épp ez a vagányság és kiismerhetetlenség az, ami miatt egy St. Vincent-lemez vagy -koncert jóval több izgalommal és fordulattal jár, mint amennyit előre remélni lehet.
Az egész új lemez egyébként végig olyan, mint ahogy a Huey Newton című szám felépül. Már lassan továbblépnél a számon, mondván, túl egysíkú, de pont az utolsó pillanatban jön egy váltás, ami miatt újra és újra meg kell hallgatnod a dalt. Erre egy egész albumon keresztül nagyon kevesek képesek, de Annie Clarknak most összejött. Mi lesz, ha még tovább kutakodik magában?
http://youtu.be/PUYz1J-WkV4
Szerző: Bicsérdi Ádám
