„Minden dal egy kérdésből születik” – The Veils-interjú

Az utolsó lemezetek, a Time Stays, We Go már az általatok alapított Pitch Beast kiadónál jelent meg.  Tervezitek, hogy más zenekarok anyagait is kiadjátok majd? 

Finn Andrews: Tudom, hogy ezzel csalódást okozok, de nem, ez a kiadó kizárólag a saját beteg dolgaink kiadására született (nevet). Elég nehéz ezekben az időkben finanszírozni egy teljes lemezfelvételt. A többség örül, ha legalább a  saját cuccát megfelelő köntösben és hangzásban ki tudjaadni. A zenekarunk története elég viharos, sokan megfordultak ebben a formációban, úgyhogy a fő cél a saját kiadó alapításával az volt, hogy egy kicsi, de megbízható csapat intézze a zenekar dolgait.

Ne érts félre, az előző kiadónkkal, a Rough Trade-del nagyon jól ment az együttműködés, de  a szerződésünk három album után lejárt, mi pedig nem akartunk új kiadó után kutakodni. Vadászni a különböző ajánlatok között: ennél rosszabbat el sem tudtam volna képzelni. Így aztán inkább arra koncentráltunk, hogy közös erővel mi magunk hozzunk létre valamit. Számomra az a legideálisabb állapot, ha csakis a saját munkamódszereimet kell követni.

Több szálon kötődsz Új-Zélandhoz, ha jól tudom, fiatal éveidet ott töltötted. Milyen szerepet játszik most a szigetország az életedben, és a dalszerzésben?

Elég furcsa ez a dolog, mind Angliához, mind Új-Zélandhoz erősen kötődöm, és bár Londonban születtem, azt hiszem, Új-Zélandot tekintem inkább az otthonomnak. Ebben nagy szerepet játszik, hogy édesanyám és  a legjobb barátaim is ott élnek, de amikor mondjuk két hónapra odautazom, akkor szinte semmit sem csinálok. Új-Zéland  a tökéletes hely a semmittevésre. De ezt szó szerint értsd. London sokkal inkább a munkát jelenti nekem. Amíg Új-Zélandon éltem, egyetlen tervemet sem fejeztem be, az angol fővárosban viszont sokkal hatékonyabb vagyok. Londonban el tudok bújni a kis lakásomba, az angliai haverjaim sem a közelben élnek, így aztán ebben a környezetben könnyebben ráveszem magam  a dalszerzésre.

Nekem Új-Zéland az élet élvezetéről, London a  koncentrált munkáról szól.

Az esti koncert előtt, a Lemezboltok Napja alkalmából egy akusztikus szettel is felléptél a Musiclandben, ráadásul több ilyen különlegesebb helyen készült felvétel is fellelhető a videómegosztó oldalakon a zenekarról. Kedveled ezeket a minikoncerteket?

Őszintén szólva, gyűlölöm a session-koncerteket, de ezt a mait szívből élveztem. A nézők reakciói, és az, hogy egy általam is fontosnak tartott ügy apropójából léptem fel – talán ezek voltak azok a részletek, amelyek miatt ma jobban élveztem a fellépést. A Record Store Day koncepciója ugyan kissé hiábavalónak tűnik, és ironikus, hogy egy kihalófélben lévő dolgot „ünneplünk”, de én személy szerint imádom a lemezeket, így aztán tényleg örömmel játszottam ebből az alkalomból.

Veszel még lemezeket?

Igen, előfordul, de az nagyon ritka, hogy valamilyen új zenét vinylen vásárolok meg. Viszont ha valami nagyon tetszik – akár régi, akár új -, akkor azt ezen a hordozón veszem meg, aztán szépen letöltöm illegálisan a gépemre (nevet). A streaming-szolgáltatásokhoz ambivalens a viszonyom, mert bár nagyon jó megoldásnak tartom őket arra, hogy az emberek új zenéket fedezzenek fel, de zenészként látom ennek a rendszernek az árnyoldalát is.

Több százezernyi lejátszásunk van a Spotify-on, de amikor kapsz egy 40 eurós csekket tőlük, akkor az azért eléggé  felhúz. A szisztéma rossz, mert ebben a rendszerben sem az alkotókhoz jut el a pénz nagy része. Megértem, hogy szükség van ilyen szolgáltatásokra, én magam is használom őket, de azt gondolom, ideje lenne őszintébben beszélni arról, mekkora összeget is látnak ebből a zenekarok valójában, mert eléggé úgy tűnik, hogy a profit nagy része a nagy kiadókhoz megy.

Térjünk át egy kicsit a legutolsó albumotokra. Az eddigi munkáitokhoz képest (bár azok is gazdag hangszerelésű szerzemények voltak) újdonságként hatott, hogy néhány dalban egy fúvósszekció is feltűnt. Hogyan kerültek ők a képbe?

Barátokon keresztül ismertem meg őket, nagyon tetszett amit csinálnak, így aztán néhány londoni koncerten felléptek velünk. Folyamatosan tanulták be a dalainkat, innentől pedig már egyenes út vezetett ahhoz, hogy a lemezfelvételekbe is bevonjam őket. A zenénk hangulata és a dalszövegek elég sötétek, de a fúvós hangszerek behoztak egy kis felszabadultabb, örömtelibb ízt a hangzásunkba, aminek nagyon örülök. Már terveztem, hogy a számaink hangszerelése színesebb, összetettebb legyen, ebben a tervemben segített ez a remek fúvós csapat.

Miért érzed sötét hangulatúnak a The Veils dalokat?

Azért, mert minden egyes dalom egy összezavarodott állapotból, vagy egy kérdésből születik. Olyan kérdések ihletnek meg, amelyekre nem tudom a válaszokat. Nem is igazán tudok és szeretek erről beszélni, de talán úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy amikor elkészülök egy számmal, az olyan, mintha választ kapnék az előtte megfogalmazott kérdésre. De ez a válasz csak átmeneti, kis idő elteltével, ezek a kizökkentő gondolatok ugyanúgy visszatérnek. A dalszerzés folyamatos tanulás, hálás is vagyok, hogy ezt csinálom, mert olykor ez a foglalkozás – kis időre – segít a hülye kérdéseim megválaszolásában. Ez most úgy hangzott, mintha  a dalszerzés fájdalmas és nehézkes lenne, de nem így van.

A dalszerzés inkább egy önfelfedező folyamat, ami nem csak a kérdéseidre adhat választ, hanem sokszor kérdezni sem kell, úgy értet meg veled valamit magadról és a világról. Tulajdonképpen ez ad vázat az életemnek.

Mi a véleményed a mai zenei piacról, vannak kedvenc előadóid a jelenlegi mezőnyből?

Én úgy érzem, hogy minden mai előadó foggal körömmel azért küzd, hogy legalább megközelítse az idoljai szintjét. Kevés az igazán eredeti dalszerző, mert sokan már túlzottan mások, egyediek akarnak lenni, nem akarnak senkire és semmire hasonlítani. Azért van néhány kivételes tehetségű előadó, mint Jack White vagy Lykke Li, akik a színpadon is kiemelkedő teljesítményt nyújtanak, de a többség ugyanabban a hálóban vergődik.

Az én kedvenc dalszerzőim, Tom Waits, Bob Dylan, vagy Van Morrison, mind a múltban alkottak nagyot, én pedig a többséghez hasonlóan azzal a céllal kezdek hozzá egy új dalhoz, hogy az ő ligájukhoz közelebb férkőzzek, miközben a korszellem azt diktálja, hogy valami újat hozz létre.

Interjú: Bicsérdi Ádám
Fotók: Craig Hull, Biczó Andrea

Címkék: pitch beast, van morrison, tom waits, The Veils, Koncert, lykke li, a38 hajó, interjú, bob dylan, Finn Andrews, rough trade, jack white