„Koncerten újraélem a dalokat” – When Saints Go Machine-interjú
Már megint a dánok! Ezúttal az idén megjelent harmadik nagylemezét turnéztató When Saints Go Machine varázslatos és magával ragadó elektronikus zenét játszó formációt látta vendégül az A38 Hajó. Az esős vasárnap este is egyedülálló hangulatot teremtő és igazán lélekmelengető koncertet adó zenekar énekesével, Nikolaj Vonsilddal beszélgettünk, aki úgy belejött a beszédbe, hogy az interjú végeztével is még a fesztiválos élményeit mesélte nekünk.
A zenekar minden tagjának van vagy volt mellékprojektje a When Saints Go Machine mellett. Ezekre miért volt szükség?
Amellett, hogy együtt zenélünk, mindnyájan producerek is vagyunk – ezt úgy értem, hogy például a dobosunk sem „csak” dobos. Mindenkinek megvan a saját hangzása, hogy mit akar csinálni, ezt vegyítjük a When Saints Go Machine zenéjében. De már 5 éve dolgozunk együtt, így szerintem természetes, hogyha az ember szeret zenélni, akkor minden idejét erre akarja áldozni. Így alakulnak ki ezek a mellékprojektek. Ráadásul ezek eléggé mások is, mint amit a When Saints Go Machine képvisel.
Mi a legnagyobb különbség?
Simonnak van egy The League of the Extraordinary Gentlemen nevű formációja, ezt egy San Antonió-i rapperrel, NOTE-tal közösen csinálják. De van még egy projektje, ez sokkal inkább a technovonalon mozog. Silas és Jonas is dolgoznak külön, ők inkább klubzenét csinálnak. Ilyen elemek persze a mi zenénkben is megtalálhatóak. Az én Cancer nevű formációm pedig sokkal akusztikusabb. A különbség inkább a dalszerzésből adódik.
Egy korábbi interjúban említetted, hogy a zenekar tagjai együtt nőttek fel, mégsem voltatok igazán jóban. Hogy jöttetek akkor rá, hogy tudtok együtt zenélni, hogy hasonlóak a vágyaitok, a céljaitok?
Simon bátyjával turnéztam együtt még egy korábbi zenekarban, és ő mutatta meg Simon zenéjét, ami rögtön megtetszett, ezért felvettem vele a kapcsolatot. Épp akkor kezdett bele ebbe Silas és Jonas társaságában, és szükségük volt egy énekesre. Így hát találkoztunk, és nagyon élveztük egymás társaságát, mindenki mindenkit nagyszerű zenésznek tartott, ezért megalapítottuk a When Saints Go Machine-t. De az való igaz, hogy mindannyian egy szomszédságban nőttünk fel, a szüleink ismerték egymást, csak valahogy ez előbb nem jutott eszünkbe.
Mi az, ami dalszerzésre inspirál?
Jó kérdés… Talán a dolgok, amiken keresztülmegyünk. Mikor nekiállunk egy albumnak, abból szinte nyomon követhető, mi történt velünk az elmúlt két évben. Ezen kívül pedig minden, ami más dalszerzőket is: szomorúság, magány, szeretet, gyűlölet, a társadalom, a városok. Tulajdonképpen bármi. A hangzás pedig egy olyan dolog, amit abszolút együtt építünk fel. Általában csak elkezdünk dogozni, aztán elérkezünk egy ponthoz, mikor leülünk, és megbeszéljük, merre is szeretnénk haladni tovább, mi az adott dal jellegzetessége.
Tavaly láttalak titeket az Exit Fesztiválon, ahol az egyik legemlékezetesebb koncert a tiétek volt, mert igazán különleges és intim hangulatot sikerült teremteni, holott egy csomó ember elé álltatok ki egy zajos fesztivál közepén. Mi a titkotok?
Nincs titok. Egyszerűen csak mindig a legjobbat próbáljuk kihozni magunkból. Személy szerint úgy gondolom, hogy számomra ez csak úgy lehetséges, ha a koncerteken minden egyes dal előadása közben újra és újra átélem azokat az érzéseket, amikből születtek. Azt hiszem, ez segít nekem abban, hogy egyre jobb legyek.
Szerintem ezt mindenkinek ki kellene próbálnia, hogy egyszer kiáll egy csomó ember elé, akik sikítoznak és ordibálnak – furcsa, de mégis lenyűgöző élmény.
2010-ben ti nyitottátok a Roskilde Fesztivált. Van olyan álomfesztivál, amelyiken boldogan tennétek ugyanezt?
Igen, persze. De mi lehetne az… (hosszasan gondolkodik)
Talán a Coachella?
Igen, az egy remek példa! (nevet) De igazából tök mindegy, hogy mi nyitunk-e egy fesztivált, a lényeg, hogy sok ember előtt állhatunk mindenféle szuper fesztivál kisebb-nagyobb színpadára. Nekünk az is élmény, hogy például itt lehetünk, és amíg van közönség, akiknek játszhatunk, addig bármelyik estéből életre szóló élmény születhet. Például az általad említett Roskilde-fellépés idején még csak egy albumunk volt, és csak arról tudtunk dalokat játszani, pedig azóta sokkal jobb zenészek lettünk, így nem feltétlenül a legemlékezetesebb koncertek közt tartjuk számon. Néhány napja például életünk egyik legjobb koncertjét adtuk Lengyelországban egy kis helyen. Nem volt semmi extra, mégis remekül éreztük magunkat. Ebből is látszik, hogy nem kell semmi nagy volumenű dolog ahhoz, hogy egy este sikeres legyen. Például fogalmam sincs, ma este mire számítsunk. De ti ketten legalább már itt lesztek. (nevet)
Ne aggódj, még legalább öt emberről tudok, aki eljön!
Ez szuper! Akkor csak annyit kérnék tőletek, hogy hagyjátok magatokon a télikabátot, és szóródjatok szét egy kicsit, hogy többnek tűnjön. (nevet)
Viccet félretéve, ebben a klubban egyébként egész kis dáninvázió alakult ki, hiszen az elmúlt egy évben rengeteg dán előadó (pl. Efterklang, Rangleklods, The Raveonettes, Reptile Youth, Sleep Party People, Fallulah) lépett színpadra.
Rangleklods… Nagyon furcsa, még sosem hallottam senkitől, hogy angolul ejti ki a nevét. (nevet)
És hogy kell mondani?
Őszintén? Fogalmam sincs! (nevet) Pont nemrég hökkentem meg rajta, hogy elvileg ez egy dán szó, én meg dán is vagyok, és halvány lila gőzöm sincs, mit jelent. Mindenesetre néhányszor már léptünk fel együtt, nagyszerű srácnak tartom!
És hogy látod, a dán zenei szcéna valóban megerősödött az elmúlt időszakban?
Igen, azt hiszem. Rengeteg nagyszerű előadónk van, akik nem feltétlenül rádióbarát zenét próbálnak csinálni. Akiket nem érdekel, hogy No. 1. lemezt készítsenek, sokkal inkább az érzéseik motiválják őket.
Egyre jobban érződik az is, hogy a világ összes táján kezdik végre felfedezni maguknak az emberek ezeket a dán zenéket, ami egy hatalmas dolog.
Tegnap a bécsi Electronic Beats fesztiválon léptetek fel. Elektronikus formációként mit jelentett számotokra, hogy Giorgio Moroder előtt állhattatok színpadra?
Érdekes volt látni az ő fellépését, hiszen egy élő legenda. De nem úgy gondolok erre az estére, hogy „Ez az, megcsináltuk!”. Az este összes fellépője remek zenész, de nem mondanám, hogy ez volt az, amiről egész életünkben álmodoztunk, vagy amit még az unokáinknak is mesélni fogunk. Viszont a turnézás ebből a szempontból is egy fantasztikus dolog, egy csomó olyan zenészt láthatsz, akiket Dániában nem lenne lehetőséged, például idén végre megnézhettük a Swanst, de Nick Cave koncertjét is háromszor láttuk.
Ezek szerint szerettek fesztiválozni? Akár látogatóként is?
Persze, ne viccelj! Dániában ugye a korábban már emlegetett Roskilde a legnagyobb fesztivál, ide már évek óta járunk sátrazni. Nincs is jobb annál, mint reggel 8-kor arra ébredni, hogy forr a sátrad, mindened sáros, és fáj a fejed. Mert persze itt egy darab fa sincs. Egyetlen helyen van egy kis árnyék, de ott persze nem lehet sátrat verni, így mindenki már hajnalban kihúzza oda a kis törölközőjét, és egész nap ott döglik.
Akkor is sátraztok, ha esetleg felléptek?
Persze! Bár azt hiszem, pont tavaly az utolsó napon volt a koncertünk, ráadásul elég későn, szóval utána életemben először egy hotelbe mentem aludni a fesztiválról. Teljesen újszerű érzés volt az angol vécé, meg hogy nem kellett másfél órát sorba állnom, hogy aztán hideg vízzel zuhanyozhassak.
Nekem úgy tűnik, öregszel…
Ne is mondd! Szégyelltem magam miatta, többé nem fordul elő! (nevet)
Interjú: Biczó Andrea
Fotók: Csillag Patrik
