Katartikus minimál techno klasszikus körítéssel – Kiasmos: Kiasmos
Amikor kreatív emberek fognak össze egy új kollaboráció jegyében, abból általában rossz nem sülhet ki, pláne, ha skandináv zenészekről van szó. Ólafur Arnalds és a Bloodgroupból (is) ismert Janus Rasmussen idén jutott el odáig, hogy a már több éve nevén nevezett projektjüket, a Kiasmost a debütáló albumig vigye. Ez nem csupán kalandozás az elektronikus zene berkeiben: színes ritmuskavalkád, dübörgő basszus, kényeztető szintidallamok, mindez keretbe foglalva halvány zongora- és vonósmotívumokkal. Megszületett a modern klasszikus techno.
A lemez előzményeiről és háttértörténetéről korábban már írtunk részletesebben, így ezt a részt átugorva vessük bele magunkat a Kiasmos bódító világába. Talán ez a legjobb jelző erre a zenére, hiszen tudatmódosító szerek nélkül képes egy olyan ellazult állapotot előidézni, amelyre nem is gondolnánk, ha ilyen stílusú elektronikus zenét említünk. Ólafur Arnalds modern klasszikus és ambient vonalon egyensúlyozó lemezeinek hatása tagadhatatlanul visszatükröződik a Kiasmos szerzeményeiben is, de ezzel rögtön adott egy helyzeti előny, amire építkeztek is a zenészek.
Stabil fundamentumot képez a zongora (kiemelkedően a Loopedben), amely a legtöbb szerzeményben mindössze néhány hang vagy akkord segítségével fekteti le azokat az emlékezetes alapokat, amelyek körül formálódnak az technotaktusok. A Bent vagy a Dragged is épp annyira szívja magába a billentyűk hangját, hogyha hiányozna belőlük ez az esszencia, talán össze is dőlne a gondosan felépített szerkezet. A vonósok a klasszikus oldalt erősítik tovább: néhol a tempót diktálják, mint amikor a Lit esetében felvezetik a katarzist, vagy éppen a háttérben munkálkodnak, mint a Thrownnál, csak finoman bele-beleszólva az ütemek felvonulásába, de képesek az uralmat is átvenni, mint pl. a Held sodró dallamvonulataiban.
Klasszikus hangszerek ide, minimalizmus oda, a Kiasmos ereje nem csupán ezek kombinációjában rejlik. A kulcsszó a fokozatosság. Az albumon olyan építkezés, olyan megszerkesztettség érhető tetten, amire kevésszer akad példa. Szinte mindegyik szám dallamszerkezete egy képzeletbeli legmagasabb pont felé tart, így nagyjából mindenhol el is várhatjuk a magunk katarzisát. A lendület egy-egy minimalista átvezetés erejéig megtörik bizonyos helyeken, de ezek a zenei eszközök pont arra jók, hogy ténylegesen felkészíthessenek arra a vulkánkitörésre, ami még ránk vár. Iskolapéldája ennek az album végére időzített Burnt, amely a viszonylag tempós indítás után belevezet minket egy kellemes zongorás pihenőbe, majd egyre több eszköz szabadul el, egyre több hangmintát ránk szabadítva.
Előadó: Kiasmos
Cím: Kiasmos
Kiadó: Erased Tapes Records
Kiadás éve: 2014
Honlap: www.facebook.com/kiasmos
Értékelés: 9.5/10
A végére már minden hangerővezérlő a maximumom, majd a tomboló szintetizátorok ereje a csúcson kiteljesedve esik vissza a zongora óvatos ölelésébe, miközben minket kivert a víz az egész művelettől. A korábban kiadott verziónak valóban itt lett vége, de az albumra egy elnyújtott – és ezáltal valóban záró hatást keltő – változat került fel, hogy szapora szívritmusunkat azért mégiscsak lecsillapítsa néhány doromboló szintimomentum.
A Kiasmos zenéjének az a legnagyobb erénye, hogy afféle bónusz mindenhez. Az épp megfelelő hosszúságú és ezáltal mindig kiteljesedni képes dalok magukban hordoznak némi monotonitást a gyakran repetitív ritmusokkal, de mindig van egy-egy újabb hangszer vagy zenei eszköz, ami pont jókor lép be a további fokozáshoz. Könnyedén berántanak minket egy olyan világba, ahol előbb-utóbb kikapcsol az agyunk. Vagy épp felélénkül. Épp ez a diverzitás a kulcs, hiszen megadatik az, hogy egyszerre váljunk koncentráltabbakká, szabaduljunk fel egy kicsit, vagy adjuk át magunkat egy ellazító élménynek. Mindegy, hogy a munkahelyen választjuk háttérzenének, utazáshoz adja meg az alaphangot, az esti partira hangolódunk, vagy egy könyv mellé fogyasztjuk, a hatás ugyanaz lesz. Hogy ez a zene megmagyarázhatatlanul jó.
