Interjú – Gold Panda (UK)
Körülbelül 15-16 éves lehettem, amikor a producer nagybátyám kölcsönadta nekem a hangrögzítőjét és így kezdődött az egész. Tinédzserként nagyon sok hip-hop zenét hallgattam, Puff Daddy-re szerettem volna hasonlítani, de aztán kinőttem belőle. Körülbelül 27 éves koromig nem vettem komolyan ezt a dolgot. Egy nagyon közeli barátom folyamatosan mondogatta nekem, hogy igazán tehetséges vagyok, de én csak azt hajtogattam, hogy úgysem értek hozzá, nekem ez nem menne. Amikor ez a barátom meghalt 2007-ben, elgondolkoztam azon, hogy megfogadom, amit mondott.
Remixekkel (Bloc Party, Telepathe) kezdted a karriered, honnan jött a kapcsolat?
Amikor Londonba költöztem, regisztráltam a MySpace-re. Egy hónap sem telt el és a Whichita Records megkeresett, hogy készítsek egy Bloc Party remixet, amit örömmel vállaltam, innen kezdve pedig már minden ment magától. Kiléptem a munkahelyemről, leszerződtem hozzájuk és eldöntöttem, hogy ez az, amivel foglalkozni szeretnék.
A Lucky Shiner című albumod számait otthon rögzítetted. Miért nem egy stúdioban?
Amit otthon csinálok, az nekem egy kicsit olyan, mintha a hobbimmal foglalkoznék. A stúdióban csak te és a zene vagytok, próbáltam ott rögzíteni a számokat, de nagyon távol áll tőlem az a légkör, ridegnek éreztem az egészet. Szeretek felállni a gép mellől, csinálok magamnak egy teát vagy egy kávét, tévét nézek, olvasok valamit, vagy megnézem az e-mailjeim. Az a lényeg, hogy bármit csinálhatok, ami éppen eszembe jut. A jövőben valószínűleg ez másképp lesz, de még nem éreztem szükségét, hogy stúdióba vonuljak.
Hogyan rögzíted a számokat?
Sokat próbálkozom, összekavarom a dolgokat, felveszem, aztán rájövök, hogy ez így mégsem jó. Akkor megcserélem a részeket, az is gyakran előfordul, hogy amíg az adott dalon dolgozom, úgy érzem, hogy ez így borzalmas lesz, aztán a végén, ha lejátszom, rájövök, hogy mégsem lett rossz. Sokszor van olyan is, hogy nem tetszik az éppen aktuális verzió, csinálok egy másikat, aztán inkább mégis visszatérek az eredetihez. Körülbelül egy-két nap alatt végzek egy számmal, ha ennél tovább foglalkozom vele, akkor csak felbosszantom magam és azt érzem, hogy amit csináltam, az szörnyű és rendkívül mesterkélt. Előfordul, hogy az este elkezdett dalt másnap reggel fejezem csak be, de általában amik ennél tovább készülnek, azok a számítógépemen landolnak, és többet elő sem keresem őket.
Mennyire fontos az improvizáció a színpadon, hogyan adod elő a számaidat élőben?
Rosszul (nevet). Sok a zaj és én sokszor hibázom. Ezek olyan számok, amiket otthon, egyedül készítettem, és kicsit furcsa, hogy élőben kell előadnom őket, de az emberek ezt várják el tőlem. Kicsit kényelmetlen is számomra, mert nem tudom, hogyan vigyem bele a személyiségemet. Néha rosszul érzem magam amiatt, hogy csak egyedül vagyok a színpadon, és nem egy banda tagjaként állok ki. Nincs semmilyen speciális képességem, amivel lenyűgözhetném az embereket.
Milyen előadókat szoktál hallgatni?
Szeretem az én zenémhez hasonló dolgokat, gondolok itt Nathan Fake-re, Mount Kimbie-re, Joy Orbisonra, Caribou-ra vagy épp Four Tetre. A lényeg, hogy jó sok zaj legyen benne. Ezenkívül odavagyok Kate Bush Hounds of Love című albumáért.
Jövőbeli tervek?
Jövő héten megjelentetek egy számot, amit ingyenesen lehet majd letölteni, aztán Londonban is lesz egy nagy show-m. Próbálok új számokat is csinálni, de elég nehéz, mert rengeteg helyre hívnak közben fellépni és sok remix-felkérésem is van. Remélem, hogy az év végére elkészül az új albumom. Valami egészen mással szeretnék előrukkolni, bár a személyiségemen nem tudok változtatni, viszont nem szeretném kétszer ugyanazt albumot kiadni.
Fotó: hepi
