Manchesteri örökség vinyleken: A The Smiths és a New Order Best of… lemezeinek újrakiadásáról
Ugyanabból a városból indultak, ugyanazt a posztpunk utáni szellemi közeget lélegezték be, és mindkettő olyan nyomot hagyott a brit gitáros és elektronikus zenén, amit azóta sem lehetett kiradírozni. Ezen a nyáron mégis egy hasonló sorsú tárgy köti össze őket: a Warner ezekben a hetekben adta ki vinylen, remasterelt formában a The Smiths Best… I és Best… II válogatásait, illetve a New Order The Best Of New Order összegzését is – utóbbit először a történetében remasterelve, az Abbey Roadon vágva. Két zenekar, két búcsú, és egy közös kérdés: miért kell a már rég feloszlott bandák legjobbjait újra és újra kiadni, pláne vinylen, 2026-ban?
The Smiths, New Order
Manchester két arca
A The Smiths 1982-ben alakult, és a Morrissey–Johnny Marr szerzőpáros négy stúdióalbum és néhány maroknyi kislemez alatt írta újra, mit jelentett gitár alapú popzenét csinálni Margaret Thatcher Angliájában. Csipkelődő, irodalmi utalásokkal teletűzdelt szövegek, csillogó, jangly gitárok, és egy olyan dalszerzői kémia, amely nagyon ritkán fordul elő, és alig öt év alatt ki is égett. 1987-ben Marr kilépett – hivatalosan alkotói és irányítási nézeteltérések miatt –, és bár a banda papíron sosem oszlott fel hivatalosan, a The Smiths gyakorlatilag ezzel véget is ért. A basszusgitáros Andy Rourke 2023-as halálával pedig végleg szertefoszlott bármiféle remény egy esetleges újraegyesülésre az eredeti négyes (Morrissey, Marr, Rourke és Mike Joyce) felállásban.
A New Order más előjelekkel indult: a Joy Division hamvaiból született újjá, miután Ian Curtis 1980-ban öngyilkos lett. Bernard Sumner, Peter Hook és Stephen Morris – Gillian Gilbert billentyűssel kiegészülve – nem feloszlottak, hanem átalakultak, és a posztpunkból fokozatosan a szintetizátoros tánczene felé mozdultak el. A Blue Monday és a Power, Corruption & Lies nyomán a New Order lett az a zenekar, amelyik a gitáros indie és a klubkultúra közötti hidat építette meg. Ők nem egy hirtelen szakítással, hanem évtizedeken átnyúló belső feszültségekkel, végül Peter Hook 2007-es kilépésével és a tagok közötti, mindmáig lezáratlan jogi vitákkal futottak zátonyra – legalábbis ami az eredeti felállást illeti.
Vagyis miközben a The Smiths egy ötéves, intenzív, majdnem irodalmi ívű történet, addig a New Order egy évtizedeken át nyúló, folyamatosan újrainduló projekt, amely valójában sosem szűnt meg igazán – csak éppen az eredeti tagság morzsolódott le belőle.
A Best… I és Best… II: egy válogatás a zenekar akarata ellenére
A most megjelent The Smiths: Best… I és Best… II nem új történet: a Warner (illetve annak jogelődje, a WEA) 1992-ben, röviddel azután, hogy megszerezte a zenekar teljes katalógusát, két kötetben adta ki a zenekar első hivatalos válogatáslemezét. A döntés a kiadó kezében volt, nem a zenekaréban – Morrissey és Marr ekkor már évek óta nem dolgoztak együtt, és a válogatás összeállításába, sorrendjébe, borítójába érdemben nem volt beleszólásuk. Ez a mintázat azóta is visszatér: a 2001-es The Very Best of the Smiths kapcsán például mindketten nyilvánosan elhatárolódtak a kiadványtól, és azt mondták, a rajongók inkább hagyják figyelmen kívül. Marr több alkalommal jelezte, hogy szerinte már túl sok Smiths-válogatás létezik ahhoz, hogy egy újabbra szükség legyen, és korábban kifejezetten el is utasította a Warner egy újabb greatest hits ötletét.
A most vinylen visszatérő Best… I és Best… II tehát nem egy kreatív újragondolás, hanem egy régi, a zenekar szándéka ellenére született tárgy fizikai feltámasztása: 1992. óta nem volt elérhető bakeliten, és a Warner idén nyáron, július végén hozta vissza limitált, fekete vinyl kiadásban. A gesztus szimbolikus is: azt mutatja, hogy a katalógus feletti kontroll réges-rég kicsúszott a zenekar tagjainak kezéből, és attól függetlenül él tovább kereskedelmi termékként, hogy ők maguk mit gondolnak róla.
A New Order legjobbjai: első alkalommal remasterelve
A New Order esetében kevésbé feszült, inkább gondozottabb történetről beszélhetünk. Az 1994-es The Best of New Order – amely annak idején a Top 5-be került az Egyesült Királyságban – idén nyáron, július 17-én jelent meg először remasterelt, dupla LP-s vinyl kiadásban, az Abbey Road stúdióban vágva. A tizenhat számos válogatás a True Faith-től a Blue Monday-en át a Bizarre Love Triangle-ig ívelő karriert foglalja össze, és a The Best & The Rest Of gyűjtőcím alatt egy testvérkiadvánnyal, a remixeket összegyűjtő The Rest of New Order hármas LP-vel is kiegészült – utóbbi először hozza el vinylen a teljes remix-anyagot.
A kiadás időzítése nem véletlen: a Joy Division/New Order idén kerül be a Rock and Roll Hall of Fame-be, a beiktatási ceremóniát novemberben tartják Los Angelesben. A hivatalos remaster és a Hall of Fame-felvétel együtt egyfajta lezárást és egyben ünneplést is jelent egy olyan zenekar számára, amelynek katalógusa – szemben a The Smiths-ével – jóval kontrolláltabb, koherensebb módon kerül elénk.
Electronic: amikor Manchester két fele találkozott
A két zenekar történetét egy közös fejezet is összeköti. A The Smiths és a New Order szétesése után Johnny Marr és Bernard Sumner – a két banda gitárosa, illetve énekes-billentyűse – 1988-ban közösen alapította meg az Electronic nevű projektet, amelyhez időről időre olyan vendégek is csatlakoztak, mint a Pet Shop Boys Neil Tennantje.
Electronic
Az Electronic három stúdióalbumot (Electronic, 1991; Raise the Pressure, 1996; Twisted Tenderness, 1999) és egy válogatáslemezt (Get the Message – The Best of Electronic, 2006) jelentetett meg, mielőtt a 2000-es évek elején szélcsendbe került. A projekt jól mutatja, hogy a két zenekar felbomlása nem feltétlenül jelentette a kreatív energia kihunyását – csak épp más keretek között folytatódott tovább, immár a gitáros indie és az elektronikus tánczene ötvözeteként, ami a New Order irányába is előremutatott.
Mi szükség best of-okra évekkel – vagy évtizedekkel – a feloszlás után?
Ha a kérdést tágabban tesszük fel: mi értelme egyáltalán ilyen válogatásokat kiadni jóval azután, hogy egy zenekar abbahagyta a közös munkát? A válasz jellemzően kevésbé a művészi, inkább a kereskedelmi és archiválási logika felől érkezik. Egyfelől ezek a kiadványok belépési pontot jelentenek az új, fiatal hallgatóknak, akik számára egy négy-öt albumos életmű túl nagy falat lehet elsőre. Másfelől a jogtulajdonos kiadók (jelen esetben a Warner) számára a katalógus folyamatos, apránkénti „újracsomagolása” – remaster, évfordulós kiadás, box set – megbízható, alacsony kockázatú bevételi forrás, függetlenül attól, hogy az eredeti alkotók egyetértenek-e vele.
Ide kapcsolódik a vinyl reneszánsza is. 2026-ban a bakelit már régen nem nosztalgikus különlegesség, hanem a fizikai zenei hordozók legstabilabb, legnövekvő szegmense. Ez a kiadóknak kettős előnyt jelent: egyrészt a régi katalógustételek – mint a The Smiths: Best… I/II vagy a The Best of New Order – vinylen újra prémium, gyűjthető tárgyakká válnak, amelyekért a rajongók hajlandók újra fizetni akkor is, ha a zenét már digitálisan is birtokolják. Másrészt az „első alkalommal remasterelve” vagy „első alkalommal vinylen újra elérhető” típusú marketingüzenetek – amilyet mindkét kiadásnál látunk – kifejezetten a fizikai formátum presztízsére épülnek: nem az számít elsősorban, hogy új zene kerül a piacra, hanem hogy a régi zene új, jobb minőségű, tapinthatóbb csomagolást kap.
A kérdés, hogy ez a folyamat kinek szolgálja az érdekeit, esetről esetre változik. A New Order remasterei mögött láthatóan maga a zenekar és annak öröksége áll, időzítve a Hall of Fame-beiktatáshoz. A The Smiths Best… köteteinél viszont egy olyan tárgy tér vissza a boltok polcaira, amelyet annak idején a zenekar tagjai maguk sem akartak – és ez a feszültség önmagában is beszédes arról, hogy egy zenekar katalógusa a feloszlás után kinek a tulajdonává és kinek a döntési jogává válik. A rajongók és gyűjtők számára mindeközben ez szinte mellékes is: ők szinte biztosan örülnek minden újrakiadásnak, függetlenül attól, hogy az adott zenekar háza táján épp békés vagy feszült örökségről van szó.
