Ilyen az, amikor húsz év után visszatér az egyik utolsó stadionrockbanda

Először és eddig utoljára a ’97-es Sziget Fesztiválon állt magyar közönség elé a Nirvana dobosának zenekara. Az akkor még csak hároméves, ám már két nagylemezzel büszkélkedő formációról talán még kevesen mondták volna, hogy két évtizeddel később rocklegendaként térnek vissza Magyarországra, pedig ez történt: igaz, még sokaknak az jut eszébe Dave Grohlról, hogy igen, igen, ő a Nirvana dobosa volt, de szerencsére egyre többen gondolnak rá úgy is, mint a Foo Fighters énekesére, aki korunk könnyűzenei életének megkerülhetetlen alakja. Ő a nagy megmondó ember, igazi egótól túlfűtött, szenvedélyes figura. Nem is az a született briliáns tehetség, mint inkább jól képzett előadó és remek üzletember. Persze így a legjobb frontemberek egyike, aki tudja, mikor kell viccelődni, mikor kell káromkodni, és mennyit lehet sztorizgatni egy-egy dal között. Plusz írt még néhány világslágert is. Szóval egy elég rendes zenésznek és remek üzletembernek tűnik, aki a hátán viszi a teljes Foo Fighters életművet, mert bizony legyen ott akár Pat Smear – aki a Nirvanával is együtt turnézott – vagy Taylor Hawkins – aki ugyan remekül énekel, és ha nem lenne dobos, és nem Grohl zenekarában játszana, akár lehetne frontember is -, azért mégiscsak Dave Grohl a Foo Fighters lelke.

Ez a lélek tegnap estére nem tartogatott sok meglepetést: aki tűzijátékért, lézershow-ért és látványos színpadtechnikáért ment az Arénába, az valószínűleg csalódottan tért haza.

Aki viszont csak simán egy zúzós kis rockkoncertre vágyott, az jobb helyen nem is lehetett hétfő este: a Foo Fighters ugyanis a legjobb formáját hozta. Persze a best of dalokkal így könnyen táncba lehetett vinni a – számomra érthetetlen módon – csak háromnegyedig telt Aréna közönségét.

De az, hogy az elmúlt két évtized legismertebb dalait hozták el hozzánk, még korántsem azt jelenti, hogy nem tudnak újat mutatni: a Learn to Fly, a Pretender és a My Hero közt tökéletes időzítéssel kaptak helyet a szeptemberben érkező új stúdióalbum, a Concrete and Gold számai is, amiket nem kisebb ovációval fogadott a hallgatóság, mint a klasszikusokat.

Tök jó volt például, hogy a legújabb kedvencet, a Runt éppen a This is a Call előtt játszották – ami ugye 1995-re datálható -, így jól látszott, hogy az új dalokat éppúgy megszerették a rajongók, mint a régieket, és az is remekül hallatszott, hogy szinte semmi kontraszt nincs a mai és az évtizedekkel ezelőtti számok közt: hangzásában, energiájában egy ugyanolyan torzított gitáros, energikus rock and roll albumot remélhetünk, mint amilyenek az előzőek voltak.

Tehát a best of válogatás ellenére szó sincs róla, hogy a „biztonságra” játszottak volna, és egy sablonos, öreg és unalmas lemezt pörgettek volna végig, csak úgy rutinból: még mindig teljes átéléssel és alázattal játszanak, s bár Grohl „őrülete” mellett a zenekar másik öt tagja valóban öregebbnek tűnhet, azért valamennyien odatették magukat tegnap este, s ha hihetünk Dave Grohl számításainak, akkor húsz év múlva ismét visszatérnek.

Címkék: foo fighters, Concrete and Gold, taylor hawkins, pat smear, Koncert, koncertbeszámoló, papp lászló budapest sportaréna, beszámoló, dave grohl, nirvana