„Ezt évek múlva is a szomorú lemezemként fogom emlegetni” – Felső Tízezer-interjú

A lemez első klipes dala egy kedves és vicces kisfilm arról, hogy találtatok rá Korándi Dávid gitárosotok utódjára. Miért váltak külön az útjaitok?

Ez egy hosszú folyamat eredménye volt: noha Dávid abszolút a szívügyének tekintette ezt a lemezt, és vele is vettük fel a gitárokat, egyre inkább érezte ő is meg mi is, hogy már nem annyira élvezi a zenekarban való létezést, mint amikor indultunk. Nem volt könnyű döntés ez a részéről sem, de aggodalomra semmi ok, ő is tele van tervekkel, nincsen harag meg ilyesmi, és az sincsen kizárva, hogy újra keresztezik egymást az útjaink.

Mennyire értékelte, hogy egy videoklippel örökítettétek meg ezt a szétválást?

Szerintem nem venné ki jól magát, ha én válaszolnék erre, de azért ez a típusú felfogás tőle sem áll messze. Amikor még úgy volt, hogy a lemezbemutatóig marad, akkor még azt tervezgettük, hogy áldokumentumfilmet forgatunk a kilépéséről.

Hogy került a Morzsa Records-os Justin Spike a képbe? Mennyiben változott az alkotói folyamat azzal, hogy ő került a zenekarba?

Justinnal még évekkel ezelőtt egy Record Store Day-en zenéltem együtt a Somersault Boy színeiben, de még így is mélyvíz volt hirtelen valakit beemelni a zenekarba.

Justin más karakterű gitáros, ami mindenképpen egy kicsit más irányt hozhat magával, de az, hogy az alkotói folyamat mennyiben fog változni, az nyilván a következő lemezen fog igazán kiderülni. Némileg ez is sarkallja azt, hogy nem szeretnék rengeteget várni a harmadik lemezzel.

Ha végignézünk a Felső Tízezer diszkográfiáján, és csak a címekre koncentrálunk, akkor a Normális élet (LP) és az Új városok épülnek (EP) egészen pozitívan hangzanak. Most itt a második nagylemez, a Majd lesz valahogy, ami sem a címében, sem egyébként szövegvilágában nem túl vidám. Mi az oka ennek a pesszimizmusnak?

Voltak időszakok, amikor nem éreztem magamat túl jól a bőrömben, és úgy éreztem, hogy rettenetes döntéseket hoztam – egyébként a zenekar többi tagjának is voltak hasonló élményei, és azért beszélgettünk is ezekről sokat, na nem ilyen könnyes szemű terápiákon, csak amikor mondjuk elmentünk bandázni egyet egy próba után.

Nagyrészt ezek az érzelmek vannak megörökítve a lemezen, bár tulajdonképpen nem tudom eldönteni, hogy összességében a Normális élet vagy a Majd lesz valahogy a pesszimistább lemez. Bár azt hiszem, hogy az utóbbit évek múlva is a „szomorú lemezemként” fogom emlegetni, nekem valahogy felemelőbb hangulatú a sok lehúzással együtt is, mint az első album.

Mikor elsőre hallgattam a lemezt, rögtön úgy éreztem, hogy egy kerek történet, ahol onnan, hogy „mindenki életéből eltűnök”, eljutunk odáig, hogy „mindenki bassza meg” – a dalok valahogy annyira következnek egymásból, mintha csak egymás után íródtak volna. Ez mennyire igaz, mennyire volt tudatos ez a sorrend?

Nagyon adta magát, úgyhogy már amikor felvettük a lemezt, én tudtam is a sorrendet. Szerintem tényleg érdemes a számokat egymás után hallgatni, bár tudom, hogy mostanság a „playlist” meg a „shuffle” erősebb hívószó. Én lemezt írni leginkább úgy tudok, ha már az elején van valami koncepció vagy vízió arról, hogy miről kéne szólnia. De míg mondjuk a Come On Feel The Misery vagy a Normális élet inkább csak dalok gyűjteménye a végeredmény szempontjából, addig a Majd lesz valahogy tényleg konceptlemez, amely azt is magával hozta, hogy egy-két dal már a demózás során kukába került, mert egyszerűen nem volt erre az albumra való.

A lemez egyébként ha jól tudom, az eredeti tervekhez képest majdnem egyéves csúszással jelent meg. Ennek mi az oka, illetve mennyit formálódott ez idő alatt?

Ennek több oka van: az egyik az, hogy szeretek elhamarkodottan ígérgetni; a másik az, hogy én is eléggé sokáig írtam a szövegeket; a harmadik pedig az, hogy mindenkinek annyi változás volt az életében meg annyit zenekaroztunk a Felső Tízezren kívül is, hogy az sajnos folyamatosan tolta el a megjelenés reális időpontját. Utólag már nem bánom, hogy így alakult.

Egyértelműen a koncepció része a ’80-as évek hangzás – miért áll hozzád ilyen közel ez a korszak?

A Normális élet idején sokszor megkaptunk a „kilencvenes évek” címkét, ez a lemez viszont valóban sokkal inkább a nyolcvanas évek esztétikájából táplálkozik. Bár az az évtized rengeteg borzalmat rejt egyébként, de ugyanakkor sok olyan életmű született, vagy kezdődött akkor, amely számomra meghatározó, illetve mondjuk a tíz kedvenc lemezem is nagyrészt ebből az évtizedből van.

Sokáig azt gondoltam, hogy a nyolcvanas évek lemezei gagyin szólnak, ma viszont már iszonyatosan élvezem ezeket hallgatni, ehhez az albumhoz pedig valami ilyesmi kellett. A hangmérnökünk, Gál Máté meg elég jó partner volt abban, hogy ez a koncepció ne arról szóljon, hogy lebutítsuk a hangzást, hanem hogy legyen nagy tere a zenének meg ilyesmi.

Nem érzel ellentétet abban, hogy zeneileg a múltba utazol, viszont a szövegek igencsak maiak, a mostani problémáidról szólnak?

Nem igazán. Meg amellett, hogy a nyolcvanas évek mondjuk ennyire egyértelmű referenciapont a lemezen, azért elég sok dolog hatott rám az elmúlt évekből is. Meg amikor mondjuk zenét választok reggel, akkor sem a stílusokat, sem az évszámokat nem nézem a dalok mellett.

Egy igencsak termékeny időszakon vagy túl, hiszen amellett, hogy megjelent az új Felső Tízezer-anyag, hamarosan jön egy új Galaxisok-lemez is. Mennyire volt nehéz a fejedben elkülöníteni a két munkafolyamatot?

Nyilván más a szerepem a két zenekarban, de mondjuk volt olyan pillanat, amikor a Felső Tízezer-lemez keverése közben átjárogattam három teremmel odébb a Galaxisok-lemezre felénekelni a vokálokat, meg hallgatni keveréseket, a következő héten meg mentem felbasszusozni a Zombie Girlfriend-lemezt, mert az is lesz amúgy. Bár lassan tíz éve nyomom a többlakiságot zenekarok szempontjából, ennyire még sosem sűrűsödtek össze a lemezfelvételek. Ugyanakkor örülök, hogy így alakult – az elmúlt hónapokban hosszú évek után először a zene volt a napjaim középpontjában, ami azért elég jó érzés volt. Ez most az ősszel véget ért, de ettől sem félek különösebben.

Címkék: zombie girlfriend, majd lesz valahogy, sommersault boy, sallai lászló, felső tízezer, rock band for old men, szabó benedek és a galaxisok, interjú