„…ez inkább egyfajta alkotói elszigeteltség” – Interjú Szűcs Edittel
November 21-én és 22-én látható a Természetes Vészek Kollektíva és a Góbi Rita Társulat közös aUTONÓM zÓNA című bemutatója, amelynek a műfaját az alkotók testmaszk show-ként határozzák meg. Az előadásban Szűcs Edit különleges jelmezei és Góbi Rita szuggesztív tánca járja körül az elszigeteltség tematikáját. A próbafolyamat közben a tervezővel, Szűcs Edittel beszélgettünk.
Hogy ismerkedtetek meg Ritával?
Ritát a Bőrhártya című előadásunkban ismertem meg. Olyan zseniálisan és érzékenyen vette a jelzéseket és az impulzusokat, amiket én a ruhákkal tudtam adni, hogy onnan egyenes ágon alakult, hogy egy későbbi munkánkban őt kérjük fel koreográfusként.
A mostani előadás a magánnyal és a kommunikációs képtelenségekkel foglalkozik?
Nem szó szerint értem itt a magányt, hanem ez inkább egyfajta alkotói elszigeteltség. Időnként azt érezzük, hogy magunk vagyunk azokkal a gondolatokkal és problémákkal, amik motiválnak. Mintha azok a fórumok, amelyek fiatalkorunkban léteztek, eltűnőben lennének. Ezért úgy tűnt, generációs jelenség. De közben tanítok, és azt érzem, hogy a diákjaim is hasonló problémákkal foglalkoznak, úgy érzik, a közeg magukra hagyja őket. Tehát ez nem egy korosztályi probléma, mindannyiunknak annyira pörög az élete, futunk jobbra-balra, és nem tudunk kommunikálni a családunkban sem, hogy egyszer csak azzal szembesülünk, hogy egyedül maradnak a problémáinkkal.
Nem a szó szoros értelemben vett egyedüllétre gondolok, hanem arra a magányra, amikor az ember időről időre azzal szembesül, hogy nincs mellette egy állandó társadalmi támasz.
Elsősorban a közösségek széteséséről beszélünk és arról, amit például a Facebook vagy más közösségi médiacsatornák tesznek. A Facebook pótolni látszik valamit, valójában viszont üres pótlékokat ad, nem igazi érzelmek zajlanak ott. Nem igazi családi események. Amikor valaki kiposztolja századszorra a gyerekét, lájkolod, de talán nem is nagyon jegyzed meg, hogy kinek a kijét láttad. Látszólag viszont pótol valamit. Tudom, hogy sztereotípiákat mondok, de ez egy valóságos probléma.
Szűcs Edit
Hogyan jutottál el ehhez a burkokhoz?
Majdnem minden ruhaalkotó rájön előbb-utóbb, hogy tulajdonképpen burkokat épít a test köré. Az én burkaim egyre rejtőzködőbbek és egyre inkább egy önálló tokként működnek, ezért adott volt a téma, hogy ezt a bizonyos személyes zónát és határokat jelezzem velük. A próbafolyamat előtt apropókat keresek, hogy csinálhassam a magam őrületeit, utána viszont alig tudom magam leállítani ezekről az apropókról, lépésről lépésre alakulnak a ruhák tartalomteljesebbekké. Persze soha nem egyértelmű a közlési szándék, nálam ez mindig átdeterminálódik: szobrok, objektek születnek. Ugyanakkor ezek térformák is. Közben az is inspiráló, hogy látom, amint a munkatársaim elkezdenek bennük próbálni, és egy idő után ők is ráhangolódnak a témára.
Miért úgy határozod meg a műfajt, hogy testmaszk show?
A megfelelő kifejezést folyamatosan keressük, mert ez egyértelműen nem divat, nem a következő kollekciómat promotálja. Közben nem is jelmez a szó szoros értelemben, mert nem kész dramaturgiának és adott karaktereknek készítek színházi célzattal jelmezeket, hanem valahol a kettő között, olyan ruhákat csinálok, amelyek leginkább az haute couture bemutatókra emlékeztetnek. De ugye azoknak is egy más célja van… Az enyémek azért jönnek létre, mert én vagyok olyan őrült, hogy otthon ilyenekkel bogarásszak, és közben megtöltöm tartalommal. Nincsen standard kifejezés ezekre, hol burkoknak, hol testmaszkoknak, hol meg objekteknek hívom.
A testmaszk az azért jó, mert talán a nézők által is fogható, hogy miről szólnak a munkáim.
Annak idején csináltam erről egy kutatást, hogy hogyan is alakult ki ez a műfaj, egyáltalán az öltözködés alapja miből áll. Azt a következtetést vontam le, bár nem tudjuk 100 százalékosan bizonyítani, de vélhetőleg az ember először nem azért kezdett öltözködni, mert ráébredt, hogy fázik és védeni kéne a testét, hiszen megvolt mindene, ami védte. Inkább a szertartásjátékok miatt kezdett el ruházkodni, elfedni a testét. A mai napig is találunk olyan természeti törzseket, ahol az egyik legfontosabb beavatási szertartás a test elfedése. A színház eredete és a test beburkolásának gesztusa egy tőről fakad, itt elsősorban a személyiség elfedése és elvesztése a cél. Ez nagyon érdekes, mert ez egy olyan ősi vágy és eredeti emberi gesztus az átlényegülés gesztusa, amit a mai színházban már egész másképp élünk meg. Ez persze ősi forma, és én ezekhez térek vissza a magam kortárs nyelvén.
Ezért választottátok a táncot, mint előadásformát?
Igen, pontosan, de a zene, amit Árvai György zenésztársaival hoz létre és a videoanimáció, ami Korai Zsolt munkája, legalább olyan fontos része.
Mi az, ami különleges számodra az előadás próbafolyamatában?
Úgy indítottam, hogy teljesen elszakadtam a testtől, és viszonylag szilárd vagy minimálisan képlékeny tokokat építettem. Most lépésről lépésre közeledünk a testhez, és egyre ruhaszerűbbek a munkák, közben meg remélem, sikerült annyi tartalmat átadni, hogy már olyan rezdüléssel nyúl hozzájuk Rita és a táncosok, hogy az önmagában is szól, viszont ugyanazt az üzenetet közli. Ezek a ruhák a mozgást teljesen lekorlátozzák, tehát effektív tokok. A táncosok minimálrezdülésekkel is kifejezőek, lehetőséget is éreznek erre.
A ruhák a próbafolyamat alatt alakultak ki?
Talán az 50 százalékát előre elkészítem, majd mikor jön a próbaidőszak, akkor gőzerővel éjjel-nappal építem a többit, és azokat már befolyásolja a próbaidőszak is azáltal, hogy találkozom személyiségekkel, a táncosokkal, látom, hogy mozdulnak meg bennük.
Bevontad a MOME-s diákjaid is az alkotási folyamatba?
Az alkotásba nem, de klipszerű betétekben mutatjuk be munkáikat, hiszen alkalmasak arra, hogy megmutassák azokat a közös pontokat és különbségeket, amelyekkel folyamatosan tele van a színházi tervezés és a divat. Igazából ez a kettő is egy tőről fakad, mégis különválasztja a szakma. Nekik is mindig vannak olyan feladataik, ahol nem egyértelműen a konfekció, a divattrend által irányított ruhaalkotás a cél, hanem valamilyen inspirációs témát kell kidolgozzanak. Ezeket szeretném bemutatni. Az ő kezdő szakmai életükben nem nagyon vannak fórumok, ahol ezeket meg lehetne mutatni. A Trafóban ez viszont jó alkalomnak tűnik.
Fotó: Dömölky Dániel
A MOME mellett még mivel foglalkozol?
Különböző színházakban dolgozom tervezőként, általában klasszikus előadásokban, azaz igazi üzemszerű tervezőként (nevet). Most épp Feydeau Hülyéje című előadásban közreműködöm Szombathelyen. Azt gondolom, hogy egy jó tervező akkor működik jól, ha sokoldalú: ha az a feladat, hogy egy korszak leghűbb mását idézze meg a színpadon, akkor azt teszi; amikor azt kérik, hogy hagyományos gondolkodásban, tradicionálisan álljon a jelmezekhez, akkor azt, de ha az a feladat, hogy kissé kortárs szemlélettel melegítse át, akkor „övé a világ”. Ezen keresztül persze az ember stílusa és egyénisége biztos, hogy átjön, de nem direkt módon. Nem építhetem 100 százalékosan erre a munkám, mert akkor nem lehetnék eléggé sokoldalú tervező.
Interjú: Bakk Ágnes
Kiemelt fotó: Szeidl Marian
