Egy ülőkoncert, ahol a mágus lézershow-ért cserébe úgy ugráltat, ahogy akar

Hogy ez miért is ekkora kihívás? Jarre az utóbbi lemezeivel inkább próbálta követni a trendeket, minthogy diktálta volna őket, vagy azoktól teljesen függetlenül valami időtlent alkotott volna, és ezek a próbálkozások igen középszerűre sikeredtek. A tavaly az első, idén pedig a második részével megjelenő Electronica esetében is hasonló volt az érzésem. Néhány kivételtől (például az M83-vel közös Glory-tól) eltekintve a számok minden különlegességtől mentes tucatszámoknak hatottak, és ezen meglepő módon még a rengeteg kiváló közreműködő sem tudott segíteni.

Így aggodalommal vegyes izgalom uralkodott rajtam, amikor beültem a koncertre. Nagy kérdés volt, hogy az új számok hogyan fognak élőben működni, valamint a régi klasszikus darabokkal keveredve nem fognak-e túl zavaros masszát alkotni. Nos, a koncert végére megfogalmazódott a válasz, miszerint Jarre-nak ilyen feltételekkel sem okoz gondot ámulatba ejtő élménnyel szolgálnia. Az igaz, hogy az Electronica néhány olyan száma alatt számomra leült a koncert, mint például az Edward Snowden-monológgal dúsított Exit vagy az Immortals, de cserébe a Siriusmo közreműködésével készített Circus élőben kifejezetten szórakoztató.

A klasszikusok valamivel erősebb ütemekkel, néhol modernebb hangszereléssel szerepeltek, aminek köszönhetően nemhogy nem lógtak ki túlságosan a sorból, de még arra is lehetőséget adtak Jarre-nak, hogy szünet nélkül, többször észrevehetetlen átmenetekkel váltson régi és új között, mint ahogyan az Equinoxe 7 és a Conquistador esetében tette. A legizgalmasabb zenei pillanatot számomra egy hasonló mix jelentette: a Glory és az Equinoxe 4 fúziója egyszerűen tökéletes volt. Az Oxygene 8 trance-szerű hangzásával passzolt az inkább tánczene által uralt műsorba, és nem maradhattak ki természetesen az első Oxygene klasszikus tételei, az Oxygene 2 és az Oxygene 4 sem.

Ha már az Oxygene-nél tartunk, pár héttel a koncert előtt röppent fel a hír, hogy Jarre új lemezt ad ki az így már Oxygene trilógia tagjaként, és azt is tudni lehetett, hogy hallani fogunk belőle ízelítőt is. Bármennyire is élveztem a koncertet, úgy vártam az Oxygene 17. tételét, mint a megváltót.  A ráadás első számaként fel is csendült, és csalódottan fogadtam be, amit hallok, mivel inkább egy amatőr producer Oxygene-remixének tűnt, nem pedig egy újabb korszakalkotó műnek.

Persze az elvárásaim is túl magasak voltak, ráadásul azóta többször azon kaptam magam, hogy a fejemben szól a dal, így talán mégis bizakodóan várhatom az új albumot.

Visszatérve a koncertre, nekem furcsa volt, hogy még a küzdőtéren is ülnie kellett a közönségnek. Tisztában vagyok vele, hogy Jarre előző turnéin is ugyanez volt a helyzet, de az Electronica számai bőven adtak volna alapot arra, hogy egy arra hajlamosabb néző végigpartizza az egészet. Pont ezért igen üdítő pillanat volt, amikor a Pet Shop Boys közreműködésével készült Brick England című szintipop szám előtt Jarre a színpad elé invitálta a közönséget, hogy a koncert hátralévő részében nyugodtan táncoljanak, és érezzék jól magukat. Kapott is az alkalmon a nézősereg, és – amennyire a székektől el lehetett férni – szép kis tömeg alakult ki az első sorok előtt. A felgyülemlett álló közönség önfeledten bulizott a végéig, Jarre pedig kiélhette a közönség ugráltatására vonatkozó hajlamait.

A főszereplő amúgy nagyon élvezte az egészet, ahogy mindig, és talán még jobban élvezi, amikor a közönségével kommunikálhat közben.

Valószínűleg Jarre gesztikulációinál jobban lekötötte a közönséget a lélegzetelállító látványvilág. A színpadkép legfontosabb elemei az oldalirányban mozgatható LED-függönyök voltak, amik a Jarre előtt és mögött is elkúsztak. Az előrébb és hátrébb helyezkedő falak együtt térhatású animációkat tudtak létrehozni, amihez hasonlót még nem lehetett látni. Több szám alatt Jarre szintetizátorokon történő szorgoskodását közvetítették. Ezek csúcspontja az Oxygene 8 alatt történt, amikor a művész úr felvett egy kamerás szemüveget, így az ő szemszögéből nézhettük végig, ahogy a különböző szintetizátorokon és az egyéb analóg és digitális kütyükön dolgozik. Egyébként egyszerű, de gyönyörű animációkban lehetett gyönyörködni, emellett nem maradhatott el természetesen a fényshow és a lézerek sem.

Nincs Jarre-koncert különleges hangszerek nélkül. Mulatságos módon az ő kezében egy elektromos gitár hatott a legkülönlegesebbnek, tudtommal ez a turné az első, amikor így hozza elő magából a rocksztárt. Előkerült a Brick England alatt a szokásos keytar (gitárként nyakba vehető szintetizátor) is, és a fő műsor zárásaként a Time Machine dallamát pedig a világ leglátványosabb hangszerén, a lézerhárfán játszotta le. A magasba irányuló zöld lézernyalábok és a rajtuk történő játék elképesztően menő. Theremin ezen a turnén nincs, de a show egésze kárpótolja ezt a hiányosságot.

Összességében kiváló élmény Jarre legújabb műsora, amelyről úgy gondolom, akár szereti az ember az Electronica stílusát, akár nem, minden néző elégedetten mehetett haza.

A közönség soraiban pedig nagyjából minden korosztály tiszteletét tette, a 10 éves gyerektől a 80 körüli nagyikig. A zárásként játszott, nagyon vidám hangulatú Fourth Rendez-vous alatt Jarre arra ösztönözte a népet, hogy világítson mindenki a telefonjával, ami először giccsesnek tűnt, de valahol örömteli volt látni, ahogy kicsik, öregek, mindenki felállt a székéből, és lóbálta a telefonját.

Ekkor vált világossá, hogy nagyon kevés előadó lehet Jarre-on kívül, aki ennyi generációt össze tudna hozni, hogy együtt bulizzanak egy jót.

Címkék: jarre, oxygen, papp lászló budapest sportaréna, m83, jean-michel jarre, siriusmo, electronica, Pet Shop Boys, budapest, edward snowden