„Egy kib*szott tininek érzem magam” – MØ-interjú

Ha jól tudom, 7 évesen kezdtél igazán a zene iránt érdeklődni. Mi váltotta ezt ki belőled ilyen fiatalon?

Ha őszinte akarok lenni, akkor a Spice Girls! Az volt az első saját CD-m. Úgy éreztem, hogy közvetlenül hozzám szólnak, én pedig teljesen elájultam ettől. Ők igazán az én zenekarom voltak, és persze pont olyan akartam lenni, mint ők. Ez volt az első pont, amikor megérintett a zene. Nem zenészcsaládból származom, és ugyan nem voltunk szegények, de nem mondhatnám, hogy különösebben felvetett volna minket a pénz, így nem is nagyon tudtam, hogyan kezdjek neki az egésznek. Végül arra jutottam, hogy ha elkezdek dalokat írni, abból nagy baj nem lehet. Volt egy örökölt zongoránk, ami még az üknagymamámé volt, szóval tudtam, hogy azzal kell kezdenem valamit, ha olyan akarok lenni, mint a Spice Girls!

És milyen további lépéseket tettél? Például nem jártál zeneiskolába?

Azt sajnos anyagilag nem engedhettük meg magunknak. Tényleg nem voltunk szegények, de tudod, oda az igazi nagyvárosi srácok jártak. Viszont anyukám egyik munkatársa zongoraórákat adott, néha hozzá elmentem. Az inkább csak prüntyögés volt, én viszont az énekdallamot akartam zongorázni.

Fel is vetted ezeket a dalokat?

Igen, kazettára rögzítettem őket évekig. Ez ment, amíg tinédzserkorba nem léptem, és be nem szálltam különböző zenekarokba. Fiatalabb koromban is próbálkoztam hasonlóakkal, 8-9 évesen különböző csajbandákat alapítottunk, de persze az teljesen más volt, hiszen senki sem tudott semmilyen hangszeren játszani. Aztán tucatnyi formációba szálltam be, de először akkor éreztem, hogy tényleg történik valami, amikor egy lány punk-bandát alapítottam. Felvettünk néhány dalt, amit aztán feltettünk a Myspace-re, az emberek pedig egészen jól reagáltak rá, sőt, mondhatni egy szűk underground körben kifejezetten hype-oltak minket. Persze nem szóltunk a rádióban vagy bármi ilyesmi, de egy szűk réteg a punk-szcénából nagyon megkedvelt minket.

És milyen a dán punk-szcéna?

Szerintem remek, Dánia egyébként is nagyon erős az ún. alternatív zenékben. Például ott van az Iceage, akik szintén ebből a közegből jöttek, és egészen nagy hírnevet sikerült maguknak szerezniük. De rengeteg punk zenekart ismerek, hiszen tinédzserként természetesen én is az voltam, és egy csomó koncertre jártam a régi ifjúsági házakba. Akkoriban a legtöbb ilyen együttes dánul énekelt, szóval ez inkább ilyen helyi dolog volt, de azóta nemzetköziesedett ez egész.

Említetted a Spice Girlst korábban, és nemrég egy díjátadón Sporty Spice (Melanie C) adta át neked az elismerést. Milyen volt találkozni vele?

Te jó ég! Emlékszem, amikor láttam, ahogy végigvonul a teremen, egyenesen a színpad felé, én pedig azt gondoltam, hogy ez nem lehet igaz, biztosan valakit csak beöltöztettek! A mai napig úgy vagyok vele, hogy egyszerűen nem hiszem el, hogy elhívták azért, hogy átadjon nekem egy díjat!

Komolyan, fel sem fogom, egyszerűen túl szép ahhoz, hogy igaz legyen!

A legtöbb ember akkor hallott rólad talán először, amikor egy Avicii dalban működtél közre, aki mint tudjuk, zeneileg nem áll hozzád túl közel, a közönségetek is valószínűleg teljesen más. Megbántad valaha ezt a kollaborációt, nem zavar, hogy sok ember csak úgy ismer, mint „a csaj az Avicii számból”?

 Nem, egyáltalán nem is érdekel.

 Te mit gondolsz a zenéjéről?

Ahogy te is mondtad, ő teljesen más, mint amit én általában csinálok, de személy szerint úgy vagyok vele, ha valami megérint bármilyen szempontból, akkor teszek rá, ki csinálta vagy mi az pontosan. Márpedig amikor a Dear Boy alapjait először meghallottam, akkor úgy voltam vele, hogy egyáltalán nem az, amit általában szeretek, egy idióta dance-sláger, de volt benne valami furcsa szomorúság, ami viszont megtetszett. (énekelni kezd) Úgy voltam vele, hogy b*ssza meg, ez tök király! Szóval szerintem amíg valamivel azonosulni tudsz, addig bármi lehet az, akár még country is.

Bárkivel együtt lehet dolgozni, amíg hagyja, hogy saját magad legyél.

Azóta viszont megjelent az első saját lemezed is. Milyen volt először a kezedben tartani?

Olyan volt, mint találkozni Sporty Spice-szal! (nevet) Remek, furcsa, túl sok volt az én lelki világomnak!

 A lemez egyik erőssége az őszinte dalszöveg. Nehéz megnyílnod mások előtt vagy egyszerűen ez a természetes módja, hogy kifejezd az érzéseidet?

Inkább az utóbbi. Amikor gyermekként dalokat írtam, szinte kegyetlenül őszinte voltam, mint ahogy a gyermekek általában szoktak. Aztán tinédzser lettem, ami ugyebár azzal jár, hogy elkezded keresni magad, ugyanakkor különböző álarcok mögé bújsz. Akkoriban csak arról szólt az egész, hogy lázadok, direkt provokatív akartam lenni, egy dühös tinédzser. Aztán úgy 22 éves korom körül jutottam el odáig, hogy levessem ezt az álarcot. Rájöttem, hogy a kib*szott érzelmeimről akarok írni. Így tettem, és ez volt az a pont, amikor a producerem, Ronni Vindahl azt mondta, most már hajlandó velem dolgozni, mert végre olyat csinálok, amiben tényleg jó vagyok.

Ekkor jöttem rá igazán, hogy az embereket nem igazán érdekli egy újabb mű popsztár (gesztusaival utánozza őket), annyi a titok, hogy légy önmagad! Így a kérdésre visszatérve már egyáltalán nem nehéz ez számomra, hiszen ez az egyetlen módja annak, hogy dalokat írjak.

Bántottál már meg valakit az őszinteségeddel, amit megbántál?

Bizonyára előfordult már, de engem is bántottak meg, ez természetes. Például ha szakítasz a barátoddal, akkor elkerülhetetlen, hogy megbántsd, de ez visszafelé is működik, ha valaki velem csinálja. De ilyen az élet. Nekem valahogy sokkal egyszerűbb őszintének lennem a zenémen keresztül, mint a valós életben. Nem arról van szó, hogy hazudni szoktam, csak néha nehezebb valakinek szemtől szembe az arcába mondani az őszinte véleményed. Könnyebb énekelni róla. (nevet)

A személyes kedvencem az albumról a Pilgrim című dal, ami egyfajta menekülésről szól. Mi lenne számodra az ideális hely, ahonnan nem menekülnél tovább?

Imádom a kontrasztot a nagyváros zajai, a folyton siető, őrült emberek hangjai és a nyugodt, csendes természet között, ahol nincs telefon, nincs internet. A kontrasztot, ami tulajdonképpen a két véglet között van, ahol én igazán otthon érzem magam. A Pilgrim valóban egyfajta menekülésről szól, az őrült társadalom elől, amikor végigmész az El Caminon. Imádok kirándulni, és számomra tulajdonképpen az az El Camino, amikor teljes mértékben relaxált leszek, kieresztem a gőzt.

Van egy hely a norvég hegyekben, egy hatalmas tisztás, úgy néz ki kábé mintha a Gyűrűk Urában lennénk, napokig csak gyalogolsz. Ezt a helyet például nagyon szeretem.

Ha már a filmeknél tartunk, nemrég közreműködtél egy dalban az Éhezők Viadala új részéhez, ami egy Major Lazer-dal, de Lorde, Ariana Grande és te írtátok, Ariana énekli, és még egy rakás másik ember dolgozott rajta. Milyen érzés volt ennyi emberrel egyszerre együtt dolgozni?

Egyszerűbb volt, mint amilyennek hangzik! Én írtam a dallamot és a szöveg egy részét, Lorde kicsit átírta a szöveget – igazából ezerszer jobb lett, mivel ő úgy írta, hogy értelme is legyen. Sokat dolgoztam ezen a dalon, Diploval csak ide-oda küldözgettük egymásnak, aztán amikor pár hete találkoztam vele, akkor újságolta el, hogy fel fog kerülni az Éhezők Viadala soundtrack-jére, és mutatott egy demót, ami már az új szöveggel készült. Akkor úgy éreztem, hogy ez tényleg király!

És miért nem te énekled?

Őszintén szólva fogalmam sincs. Talán egy nagyobb nevet akartak megnyerni.

Ez volt az első alkalom, hogy másnak írtál zenét?

Igen, de nem kizárt, hogy lesz még ilyen. Bár ez pont teljesen véletlenül jött így ki. Ha nekiállok egy dalnak, akkor az tényleg csak arról szól, hogy kifejezzem magam, de ami ezután a dallal történik, az nem feltétlenül rajtam áll. Én legalábbis mindenre nyitott vagyok.

 Láttad egyébként a filmet?

Igen, úgy két napja. Tetszett, de mint általában, azért szerintem még mindig überelhetetlen az első rész. Emlékszem, mikor azt először láttam, épp egy repülőn ültem és New Yorkba tartottam. Őszintén szólva egyáltalán nem lelkesedtem érte, de aztán csak végignéztem, és megállapítottam, hogy király. Sőt, annyira tetszett, hogy ott helyben, rögtön megnéztem még egyszer.

 Van ultimate kedvenc filmed?

Igen, az Egy makulátlan elme örök ragyogása. Azon mindig sírok. Imádom Jim Carrey-t, ebben a filmben pedig végre nem vicceskedi el a dolgot. És ez jól áll neki.

Térjünk vissza a zenéhez! Dolgoztál már együtt olyan énekesnőkkel, mint Iggy Azalea vagy Elliphant. Van olyan férfi előadó, akivel szintén szívesen kollaborálnál?

Rengeteg van. Például SOHN, ő csodás zenét csinál, és egyébként nagyon vicces srác! Aztán persze ott van Drake vagy Kanye (nevet). Vagy ott van Sampha, neki gyönyörű hangja van, szinte túlvilági. King Krule– b*ssza meg, el se hiszem, ő mennyire jó! Ha fiú lennék, biztosan olyan hangot akarnék, mint amilyen neki van!

Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, az idő nem vár senkire. Ez azt jelenti, hogy máris dolgozol az új anyagon?

Pontosan. Rengeteg ötletem van, már egy csomó demót vettem fel, de még nem találtam ki pontosan, merre is tartok.

Nem nehéz ezt az utat megtalálni? Hiszen az első albumod a fiatalság, a tapasztalatlanság témája mentén haladt leginkább, most viszont rengeteg dolgot éltél már át.

Igen, az első lemezen ott volt az a poszt-tinézserkori dolog. Most viszont 26 éves vagyok, és tudod mi a helyzet? Hogy a dolog semmit sem változott! Még mindig egy kib*szott tininek érzem magam! Sőt, egy csomó barátom, akik nálam is idősebbek, pont ugyanígy vannak ezzel! Szerintem egész életedben keresed a válaszokat, hogy mi a helyes, ez nem csillapodik. Persze idővel egyre közelebb kerülsz a válaszhoz, és egyre inkább letisztázod magadban, milyen is vagy, de a jó út keresése továbbra is fennáll, és ezzel remélhetőleg a személyiséged is fejlődik. Folyamatosan változol te is és a világ is körülötted. Én világéletemben nyughatatlan és zavaros ember voltam. Egyszerre vagyok érzékeny és agresszív. Ez a kib*szott tornádé akkor is bennem lesz, amikor már 40 éves leszek. Ezek a dalok, amiken most dolgozom,  ugyanolyan őszinték, mint a korábbiak, és a témájában ugyanúgy jelen van a társadalom, a barátaim, és minden egyéb dolog, ami foglalkoztat.

Persze egy kicsit más, hiszen időközben én is megtanultam dolgokat, és ezeket szeretném kamatoztatni, de még mindig elveszett vagyok ebben a világban.

Nem érzed úgy, hogy az elmúlt egy-két évben a dolgok túl gyorsan történtek körülötted?

De, az életem drasztikusan megváltozott az utóbbi időben. De  az élet őrült dolgokra képes, egy igazi hullámvasút vagy egy brutális régi videójáték. És csak egyszer élsz, szóval meg kell ragadni a lehetőségeket, és a legjobbat kihozni belőle. Mindig ott áll a lehetőség, hogy visszatérjek oda, ahonnan jöttem, a barátaimhoz – persze nem vesztettem így sem el őket, de az otthon melege mindig biztonságérzetet sugall. Addig is megragadok minden lehetőséget, amiről úgy gondolom, helyes. Kár is lenne kihagyni, hiszen piszkosul élvezem.

Interjú & koncertfotó: Biczó Andrea
Interjúfotók: Hering András

Címkék: Iggy Azazlea, A38, spice girls, elliphant, interjú, avicii, mo, major lazer, diplo