„Egy-egy szabad hétvégénken tényleg az a legutolsó dolog, hogy egy rohadt fesztiválra elmenjünk!” – Editors-interjú
Tavalyi budapesti, szinte teltházas klubkoncertjük után idén a Sziget Fesztiválra tért vissza az Editors, ahol már visszajáró vendégnek számítanak – nekünk pedig ez alkalommal sikerült végre diktafonvégre kapnunk őket. A végtelenül közvetlen dobosuk, Ed Lay és basszusgitárosuk, Russell Leetch örömmel mesélt előző albumukról, az In Dreamről és annak folytatásáról, a Rahi Rezvanival közös munkáról, egymás szívatásáról, és arról is, valójában miért utálnak fesztiválozni.
Harmadik alkalommal jártok itt a Sziget Fesztiválon. Milyen emlékeitek vannak az elmúlt itteni fesztiválozásaitokról?
Russell Leetch: Nem mondanék konkrét élményt, itt igazán magáról a fesztiválról és ennek az egésznek a vibrálásáról van szó, az emberekről, akik idejönnek, az általam is kedvelt bandákról, amelyek itt fellépnek… Nem az számít, hogy van-e Coldplay vagy Muse, hanem minden más (bár tudom, nem mindegyikük jön ide), az egésznek a hangulata.
Ed Lay: Nagyon vártuk ezt a line-upot, és azt is, hogy nemcsak koncertek vannak, hanem workshopok, táncelőadások, színházi és irodalmi produkciók is, szóval mindenféle művészeti ág képviselteti magát. Ez tényleg egy csodás helyszín egy koncertnek.
És körül is néztetek, hogy meggyőződjetek minderről?
E. L.: Igazából csak nemrég érkeztünk, de én azért tettem egy kisebb kört. Minden annyira nyüzsgő és hangos már most!
Idén szinte teltházas az egész fesztivál.
E. L.: Elég menő! Látszik, hogy rengeteg energiát fektettek a különböző részekbe, minden képzeletet felülmúl, nem is tudok még egy ilyen intenzív fesztivált.
Ti mikor fesztiváloztatok utoljára látogatóként?
R. L.: Néhány éve voltam a Primaverán…
Azóta, olyan rég nem is fesztiváloztál civilként?
R. L.: Nem, mert túl sok helyen játszunk így is! (nevet) Őszintén szólva nem igazán szeretek ilyen sok ember között lenni. Az együtteseket inkább kisebb helyeken szeretem megnézni, én már csak ilyen vagyok. A Primaverán amúgy a Slowdive-ra mentem, igazán spirituális élmény volt.
E. L.: Én elég közel lakom Glastonbury-hez. Tavaly nyáron, amikor nem játszottunk a fesztiválon, el kellett mennem, mert a feleségem nagyon ott akart lenni. Jól szórakoztunk, eléggé élveztem, az egy igazi megafesztivál, ráadásul most napos időnk volt, ami nagy különbséget jelent a megszokottakhoz képest. Amikor viszont fesztiválszezonunk van, akkor egy-egy szabad hétvégénken tényleg az a legutolsó dolog, hogy egy rohadt fesztiválra elmenjünk! (nevet)
A mostani szezonotokban beépítettetek egy vadonatúj dalt a setlistbe, pedig a legutóbbi albumotok, az In Dream októberben jelent meg. Hogyhogy máris teszteltek egy friss számot élőben egy viszonylag új lemez mellett?
R. L.: Ez tulajdonképpen egy „maradvány”. Amikor próbáltunk a fesztiválokra, szeretünk kipróbálni olyasmiket, amiket nem szokásunk játszani, aztán most a The Pulse volt soron. Nagyon beleillett a szettbe, jól éreztünk magunkat ezzel, szóval megtartottuk.
És esélyes arra, hogy meg is jelenjen később egy esetleges új albumon?
E. L.: Persze, megvan ennek is a sansza. Úgy gondoljuk, ez egy jó dal, de még sokat kell rajta dolgoznunk, mert most igen nyers. Mindenképpen van egyfajta hangulata, behúzós pillanatai. Amíg jól szól, és illik a többi új szerzeményhez, amit írunk majd, akkor feltesszük a következő albumra.
Bár csak októberben jött ki az In Dream, már kiadtatok arról 4-5 kislemezt, és ugye egy új dalt is játszotok mostanság. Mondhatjuk, hogy máris kezditek magatok mögött hagyni ezt a legutóbbi albumot, és a következőre koncentráltok?
E. L.: Igen… Úgy értem, tulajdonképpen már mondtuk, hogy ezt lassan elengedjük. Nagyon jó volt ez az egész folyamat, nagyszerűen mentek a felvételek, ráadásul ez lett az első olyan albumunk, amit csak mi öten készítettünk mindenféle producerek nélkül. Ez egy igen fontos lépés volt számunkra, és nem akarunk most hátradőlni, és még két évig játszani ezeket a számokat, hanem tovább akarunk lépni.
Most egy nagyon boldog és kreatív állapotban van a zenekar, úgyhogy ezt kéne megragadnunk, és újabb dalokat írni. Reméljük, még jobbak leszünk a következő lemezen.
Nemrég jelent meg egy videoklip, amelyet ismét Rahi Rezvani készített. Minden csatornán láthatjuk és olvashatjuk, hogy milyen mély kapcsolatot alakítottatok ki vele az In Dream kapcsán. E mögött a komplex, vizuális kollaboráció mögött milyen munka áll? Hogyan zajlottak a különböző munkafolyamatok vele?
E. L.: Mi csak a Varázslónak hívjuk. Ő egy nagyszerű ember, elég misztikus is, és úgy gondol a dolgokra, ahogy mások nem látják azokat. Nagyon gyorsan dolgozik, aminek igencsak örültünk, ráadásul Rahi pontosan tudja, mit kell tennünk. Van egy víziója arról, hogyan értelmezi a dalainkat, hogyan lát minket egy zenekarként, és ő a helyére illeszt mindent. Mi pedig nagyon szeretjük ezt benne, kedveljük az olyanokat, akiknek erős elképzelésük van arról, milyen esztétikai végeredményt szeretnének látni. Teljesen megbízunk benne, és szerintem ez a kulcs, mert nem jött még oda hozzánk olyasmivel, amire azt mondtuk volna, hogy ez nem tetszik. Mindent ráhagytunk, hogy „tégy, amit csak akarsz, mert amikor a legjobbat nyújtod, akkor van a legnagyobb képzelőerőd”.
Amikor a legnagyobb szabadságot adod valakinek, akkor fog a legjobban dolgozni.
Hosszú távú együttműködésben gondolkoztok?
E. L.: Remélem, igen! Mi így érzünk, ugye? (néz Russellre)
R. L.: Hogyne, persze! Varázsló egy életre! (nevetnek)
Most, hogy már öt lemez és számos turné van mögöttetek, és legtöbbetek már családot is alapított, miként látjátok magatokat a közeli vagy a távolabbi jövőben? 10 év múlva is a zeneiparban lesztek?
E. L.: Elég sokat fektettünk ebbe az együttesbe, és nagyon élvezzük mindezt. Ha eljön az a pillanat, hogy már nem élvezel valamit, hanem például csak a pénzért csinálod, akkor már nincs értelme, fel lehet adni. De mi még mindig szeretjük ezt, kreatívakká válunk a szembejövő kihívásoktól, plusz ez a mostani fesztiválszezon az eddigi legjobb. Ebben a pillanatban minden nagyon pozitív. Ha mondjuk hat hónap múlva, amikor a lemezt írjuk, valami nem megy jól, akkor talán máshogy érzünk majd, de most minden ragyogó.
Ez arról szól, hogy a legtöbbet hozd ki a lehetőségeidből, és élvezd, és mi pontosan ezt tesszük.
Milyen álmotok van, amit az Editorsszal eddig még nem sikerült elérni, de nagyon szeretnétek?
E. L.: Hogy listavezetők legyünk az amerikai lemezeladási listákon! (nevetnek) Ez egy olyan álom, amit sosem fogunk elérni.
R. L.: Elég sokáig voltunk ott (a negyedik lemez, a The Weight Of Your Love felvételei Nashville-ben zajlottak – a szerk.), headlinerek lehettünk több nagy amerikai fesztiválon, sok bandával ismerkedtünk meg. Szóval elértünk sok olyan dolgot, amit el akartunk, nincs nagyon más a listánkon, csak hogy írjunk még legalább egy tök jó albumot, a legjobbat!
E. L.: Csináltunk már több remek albumot, amelyekre büszkék vagyunk, de mindig lehet még jobbat.
Amikor legutóbb itt jártatok a Szigeten, Tom (Smith, az énekesük – a szerk.) egy interjúban mesélt Elliott Williams és Justin Lockey érkezéséről. Szóba került, hogy beavattátok-e őket, és Tom azt mondta, Russell, te vagy a felelős a szívatásokért, és legtöbbször Ed szenvedi el ezeket. Igaz ez?
R. L.: Igen, ez bizony így volna.
Mi volt a legnagyobb csíny, amit a többiekkel szemben elkövettél?
E. L.: Az, hogy kábé 10 évvel ezelőtt ő tulajdonképpen megváltoztatta a nevemet Gary-re, és ez rajtam is ragadt. Szóval ez elég hatásos volt! Gary-ként mutatott be mindenkinek, még most is így hív, alig szólít Edként, nem is emlékszem, mikor tette utoljára…
Nem szoktál visszavágni neki valahogyan?
E. L.: Áh, nincs értelme. Nem tudom olyan gyorsan kigondolni, Russ túl szeleburdi, ő ilyen agresszívként nőtt fel! (nevetnek)
Interjúfotók: Horváth Rea
