20 év után újra csípett a chili – Duplán robbantott a Red Hot Chili Peppers Budapesten
Nem voltam ott ’96-ban a kisstadionos katasztrófájukon, nem szenvedhettem végig a Nova Rockos unalmukat. Tehát nem voltak előzetes negatív tapasztalataim, így előítéleteim sem. Ugyanakkor nem kaptam aláírást a gitáromra, és még a CD-mből sem kértek egy darabot sem. Így azt sem mondhatom, hogy megvettek kilóra. Mindössze arról volt szó, hogy éveket vártam, és hónapokat készültem egy, a zenei világomat igen erős mértékben formáló banda koncertjére, a Red Hot Chili Peppersére.
Direkt nem olvastam el pénteken a sajtóban megjelent ömlengéseket a csütörtöki főpróbáról. Nem akartam, hogy az ilyen-olyan vélemények egy kicsit is befolyásolják az estéhez való hozzáállásomat. Azért persze hozzám is eljutottak az előző nap hírei, de megnyugodhattam: elég jó bulit nyomtak a fiúk, sőt péntek estére még jobb show ígérkezett, mert elvileg jobb setlisttel készültek a második felvonásra.
Az első meglepetést az előzenekar okozta. A Deep Vally Los Angeles-i duója mindent megtett azért, hogy méltó előzenekara legyen Anthony Kiediséknek. A még kissé foghíjas arénás közönség valamelyest rá is hangolódott a lányokra, de azért valljuk be, ezen az estén teljesen mindegy volt, ki melegíti be a közönséget. Nekem személy szerint tetszett a The White Stripes-os felállás és a szolid zúzás. Lényegében a maguk kis fél órájában mindent kihoztak abból, amit egy kétezres évekbeli garázsrock duótól elvárhat az ember.
No, de a Red Hot Chili Peppers… Miután sikeresen átverekedtem magamat az RHCP-pólóba öltözött emberkéken (meg a Guns’n’Roses, Ramones és AC/DC pólóba bújtatottakon is – ez utóbbiakat még mindig nem értem), egyszer csak az első sorban találtam magamat. Tehát a Red Hot Chili Peppers koncertjén az első sorban álltam! Ez már önmagában garancia lehet a tökéletes koncertélményre, de szerencsére nem csak emiatt maradt életem egyik legjobb estéje a pénteki.
Mit is várhatunk egy több évtizede a színpadon álló együttestől, akik százszor megjárták a mennyet és a poklot? Mire készüljünk egy olyan banda koncertjén, akik az elmúlt években jobb híján fesztiválokon hódítottak? Haknira? Unalomjátékra? Hatalmas bulira? Szerencsére a kvartett az utóbbi mellett voksolt, és egy igen csak tisztességes performanszot toltak le mindkét este.
A setlisttel pénteken valóban szerencsénk volt, bár én simán elviseltem volna több Blood Sugar Sex Magic számot is. Mégsem sírhat a szám, mert az RHCP-életmű meghatározóbb darabjai sorra elhangoztak. Aki mindenképpen szeretne belekötni a banda repertoárjába, mondhatná, hogy a Californicationnel meg a Dani Californiával nem lehet veszíteni… Persze, hogy nem, de igazából a Chili bármelyik dalát nyomta volna le a két estén, egyikkel sem tudott volna mellényúlni. Lehetetlen is egy halom album jobbnál jobb számait belesuvasztani egyetlen (vagy akár kettő) estébe, hiszen valószínűleg mindig kimarad egy-egy kultikus mű a repertoárból, de ezzel szerintem nem kell foglalkozni. Örültünk azoknak a slágereknek, amiket kaptunk. Egyébként többezred magammal valóban azoknak a ténylegesen slágereknek mondott számoknak örültünk, amik nem a legutóbbi két albumról kerültek elő. Persze most jött ki az új lemez, és nyilvánvalóan nem ragadhat le senki a Californication dalainál, de azért a kilencvenes évekbeli funk-rock szólamok mindig is közelebb fognak állni a szívemhez, mint a The Gateway langyos akkordjai. De mindegy, abszolút nem érdekelt, hogy hány új dalt toltak le Anthony-ék, a számomra nem olyan kedves számok alatt legalább a színpadképet is meg tudtam figyelni. Egy ilyen nagy volumenű produkciónál nem annyira meglepő a látványos vizuál, tehát a négyfelé bontható ledfal nem igazán bűvölt el. Ellenben a nem tudom hány száz kis lámpácska, amik az aréna mennyezettéről lelógva egy külön kis show-t csináltak, újra és újra a mennyezetre vonzották a tekintetem.
Tehát a vizuál is rendben volt. A hangosítás is. A setlist is. És a bandatagok is. Bár a közönséggel nem kommunikáltak jószerivel egész este (én valahogy nem is rajongok azért, ha egy frontember végigdumálja a koncertet, elvégre nem irodalmi estre érkezem), de mivel közvetlenül a színpad előtt álltam, olyan apró kis momentumokat is észrevehettem, amiket a kivetítő nem továbbítottam a hátsóbb szekciókba. Flea és Anthony összemosolygásait, a ritmusszekció összekacsintásait vagy a Flea ujjairól a csöpögő izzadságcseppeket… Annyira emberiek és közvetlenek, és olyannyira látszik rajtuk, hogy ennyi év után is élvezik, amit csinálnak, és alázattal vannak a zene iránt, hogy ettől még inkább a szívembe zártam őket.
Flea fura megjelenését és színpadi őrültködéseit mindig is imádtam, és a világ egyik legjobb basszusgitárosának tartom. Anthony Kiedis túl az ötvenen is dögös, és péntek este a hangjával sem volt sok gond. Chad Smith alapvetően „csak” a kedvenc dobosom, Josh Klinghoffer pedig az igazi sztár számomra. Persze elsőre mindenki azt mondaná, hogy elég király dolog a Red Hotban gitározni, de vajon tényleg az? John Frusciante nem csupán a Chili Peppers meghatározó tagja volt, hanem voltaképpen a rockvilág megkerülhetetlen alakja és a valaha volt legjobb gitárosok egyike. Egy ilyen legenda helyére kerülni, és az ő örökségének megpróbálni megfelelni igazából tök lehetetlen. Szerencsére ezt Klinghoffer is tudja, s meg sem próbálja Frusciantét utánozni. Inkább igyekszik valami újat alkotni. Mondjuk nem a legjobb ötlet a korábbi dalok gitártémáinak átírogatása, de ő alapvetően egy teljesen más karakter, és a játékstílusa sem hasonlítható összes Frusciantéval. Ennek ellenére egy nagyon-nagyon jó gitáros, és számomra egy rendkívül szerethető figura, az I Want Tano Hold Your Hand Beatles átirattal pedig az abszolút kedvencemmé lépett elő.
Mindent összevetve a tősgyökeres rajongóknak azért érdemes volt két évtizedet várniuk kedvenceik visszatérésére, mi, jó zenei ízléssel megáldott fiatalok pedig egy olyan élményt kaptunk, melyet húsz év múlva is szeretnénk viszonthallani. Reméljük, addig azért nem kell várni a Red Hot Chili Peppers újabb magyarországi mennybemenetelére.
