Egy ágyban a szemeteskosárral
Újabb fotósorozat családokról, ami valós, különleges és élethű akar lenni. Ezek a fényképek mégsem olyanok, mint amiket az ember szívesen tenne a családi albumba, hogy aztán büszkén mondogassa, ezek vagyunk. A fotós valószínűleg nem is várja el, hogy képei többszörös nagyításban kandallók fölött lógjanak, de azt igen, hogy modelljei emlékezzenek rájuk. Cseppet sem idilli felvételeivel Gregg Segal fel akarta rázni az embereket és az arcukba vágni a nyers valóságot. Ehhez pedig fogott és saját, heti szemétadagjukba fektetett jó néhány családot.
A fotósorozat témája első hallásra talán nevetségesnek hangzik, valami rossz vígjátékba illőnek, a szemetükben fetrengő családok képe mégsem komikus. Sokkal inkább hátborzongató. A fotókat nézve már nem is tűnik olyan képtelenségnek az a bizonyos Csillagok háborúja-jelenet a hulladékprésbeli óriásféreggel. De a Jaj, a szörnyek! szereplői is biztosan szívesen eldagonyáztak volna a családok szemetében – ha valaki még emlékszik a ’90-es évek rajzfilmjére a szeméttelep színes szörnyecskéiről.
Filmes utalások ide vagy oda, a környezetszennyezés korunk egyik legnagyobb problémája, amire mégis hajlamosak vagyunk érdektelenül legyinteni. A statisztikák ugyan naprakészek, hiszen ’brit tudósok’ nap mint nap megállapítják, hogy kétszer kettő az négy, a bőven fölöttünk állók okoskodása mégsem érint meg minket. Éppen ezért hat olyan sokkoló arculcsapásként az írói vénával és keserű iróniával megáldott kaliforniai fotós legújabb munkája: a családokat betemető szemétrengeteg képe beszédesebb bármilyen számadatnál. A „Hét napnyi szemét” (7 Days of Garbage) című fotósorozatot nézve be kell látnunk, közös a bűnünk.
Annál is inkább, mert Segal is megörökítette magát családja és heti szemétadagja társaságában.
Nem akarok úgy tenni, mintha kívülálló lennék. Nem az a célom, hogy ujjal mutogassak másokra; ebben mind benne vagyunk – mondja.
Képeivel egyszerű tényt kíván közölni: túl sokat szemetelünk és legtöbbször feleslegesen; erre akar emlékeztetni mindenkit, beleértve önmagát is.
Segal barátokat, szomszédokat, ismerősöket, de idegeneket is lencsevégre kapott, és igyekezett mindenféle korú és szociális helyzetű embereket szerepeltetni. Saját, pasadenai kertjét alakította át a fotózáshoz, amihez három különböző helyszínt kreált. Hogy képei még hatásosabbak legyenek, természeti hátterekkel akart dolgozni, hogy bemutassa, mit is teszünk a közvetlen környezetünkkel. Alanyai így kerültek vízbe, homokos tengerpartra vagy erdőbe, aztán mintha egy kukásautónyi hulladékot borítottak volna rájuk, és már villoghattak is a vakuk.
Felülről fotóztam, hogy objektív, világos és szemléletes képeket kapjak
– kommentálta munkáját a művész.
A célkitűzések ellenére mégsem minden kép lett teljesen őszinte. A résztvevők közül akadtak, akik nem voltak hajlandóak az egész szennyest kiteregetni. Több szemetet gyártottak, mint amit be akartak ismerni, úgyhogy kicsit megkozmetikázták az adagot, és megkímélték a kamerát az igazán szaftos részletektől. Mások nem voltak ilyen szégyenlősek. Ők válogatás nélkül borították magukra saját gyártású szemetüket, és ezekből lettek azok az igazán őszinte, erőteljes képek, amiket a fotós megálmodott.
Segal hisz a „Ki mint veti ágyát…” elvben; mostani fotóival a szó szoros értelmében is átvitte mindezt a gyakorlatba.
Fogaskerekek vagyunk a fogyasztás körforgásában, amit messze hatalmasabbnak tartunk, minthogy hatással lehessünk rá, ezért nem is érezzük bűnösnek magunkat. Valahol mégis azok vagyunk, mert nem teszünk semmit – mondja.
Képeivel arra kíván rávilágítani, hogy az apró lépések is fontosak, ezeket pedig megtehetjük.
A fotósorozat még nem teljes: Segal új hátterekkel tervezi bővíteni a már meglévőeket. Rá akarja ébreszteni az embereket, hogy környezetszennyezésünk a természet egyetlen pontját sem hagyja érintetlenül.
Szöveg: Koskó Barbara
