Boldogabb hely lenne ez, ha mindenki többet járna klubkoncertre – Megnéztük az Isolation fesztivált
Október 14-én második alkalommal került megrendezésre a Isolation fesztivál, ahol a mainstreamen túli hazai és külföldi előadók gondosan összeválogatott lineupjában gyönyörködhettünk egy estén át az Akvárium Klubban. Legyen itt a konklúzió már a legelején: új zenéket felfedezni öröm, koncerten beleszeretni egy-egy formációba pedig külön öröm, ezért reméljük, hogy hosszú éveken át tartó hagyománnyá növi ki magát és még több hasonló kezdeményezést is hoz magával ez a rendezvény. Ilyen és ehhez hasonló összegző gondolatok következnek az Isolationt követően.
Napok óta hangos az internet a szemtelenül fiatal és láthatóan iszonyú népszerű Azahriah tripla Puskás Aréna-koncertjétől, ami attól függetlenül, hogy ki mit gondol az általa képviselt műfajról, vagy magáról az előadóról és az ő sikereiről, óriási teljesítmény és mindenképp egy pozitív tanúbizonysága annak, hogy a magyar zenére is bőven van még érdeklődés és nyitottság itthon. Ráadásul nem ő az egyetlen hazai előadó, aki jövőre ilyen nagyságrendű fellépéssel készül, többek közt a Halott Pénz és ByeAlex is aréna/stadion méretű koncertet ad 2024-ben, ez pedig jól fémjelzi, hogy az élőzene még messze nem halott, sőt, talán jobban van mint valaha.
Ez persze felvet pár cinikusabb hangvételű kérdést is, például hogy a koncertezésből bőven profitáló, de annál kisebb számú előadón túl mi történik a kevésbé rádióbarát, vagy szimplán rádiók által nem preferált, de megfelelő háttérlökettel ugyanúgy eladható, sőt, nagyon is izgalmas és igényes zenei projektekkel, akikről a barátaid nagy része még soha, de talán még te sem hallottál.
Miért van az, hogy a kevésbé proaktív, inkább reaktív zenehallgató nagyközönség inkább vesz kemény tízezrekért jegyet évi egy-két gigakoncertre és nézi meg rádióból, tévéből vagy TikTokról megismert kedvenceit, és miért olyan kicsi itthon az a réteg, akik rendszeresen mennek el megnézni kisebb bandákat és kifejezetten nyitottak az újdonságokra?
Esetleg ez egy teljesen magától értetődő kulturális jelenség, ami pontosan tükrözi a társadalom (zene)fogyasztási szokásait, és jól is van így ahogy van, mert a kicsi klubkoncertek varázsa pont a meghittségben és az „exkluzivitás” érzésében rejlik, és egyébként is így működik minden ami alternatív a mainstreammel szemben?
Október 14-én lezajlott, szubjektív megítélés alapján egészen csodálatosra sikerült Isolationt követően ilyen gondolatörvénybe sodródhat bele az ember, hiszen az aktuális hazai zenehírek kontextusában különösen érdekes a fesztivál koncepciója, miszerint a mainstream sikerektől még távol álló előadókat helyezi előtérbe, ráadásul olyan zenei műfajokból, amiket nem, vagy legalábbis ritkán fognak valaha játszani a kereskedelmi rádiók.
A fesztivál összességében remek nyitása volt a zenei élmények terén mindenképp felsőbbrendű klubkoncert-szezonnak, és úgy általában gyönyörű ünnepe az élőzenének: ismét beigazolódott, hogy műfajtól és ismertségtől függetlenül végtelen olyan zenész létezik, aki képes megérinteni a lelkeket, energiát transzferálni hangokon keresztül, megfogalmazni gondolatokat és érzéseket, amikhez a verbalitás önmagában nem elég, és olyan élményt és valóságból kiszakadást tud adni, amilyenre a jelenlegi gondterhes időkben különösen nagy szükség van.
Nyilván nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az élőzene (vagy a kultúra bármilyen egyéb formája) mára szinte luxuscikké vált itthon, de mint ahogy az a legkevésbé sem olcsó arénás koncertek jegyeladásain is látszik, bőven akad itthon is fizetőképes közönség, aki megengedhetné magának az összehasonlítva jóval gazdaságosabb klubkoncerteket is.
Azt is be kell látni, hogy ez a közönség viszont inkább fizet azért, hogy együtt énekelhesse kedvenc slágereit kedvenc előadóival, mint hogy annak a lehetőségére adjon ki pénzt, hogy esetleg hall majd olyan zenét amit még nem ismer, de megszerethet.
Talán ezzel magyarázható, hogy egy olyan fesztivál, mint az Isolation viszonylag limitált (de talán szép lassan növekvő) közönséget vonz csak be, ugyanazt a közönséget, akikkel a kisebb külföldi bandák koncertjein, a még sokkal nichebb produkciókat felvonultató UH Festen, vagy a hazai underground bulijain is össze lehet futni. Az viszont látható, hogy a már 100%-ban interneten szocializálódott fiatal generáció a teljesen átalakult tartalomfogyasztási szokásaiknak köszönhetően mintha általánosan kíváncsibb lenne az újdonságokra és jobban nyit a nem fősodorbeli előadókra is.
De hogy ennél eggyel konkrétabb élménybeszámoló/utólagos ajánló is legyen: a széteffektezett gitárok iránti mély elfogultság jegyében a legnagyobbat a Wu-Lu, a Chubby and the Gang és az Iguana Death Cult előadásai szóltak, de minden más részben elcsípett fellépő (Nick Hakim, Coucou Chloe, és persze a hazai Darage) is csodás volt.
Az egyetlen kritika pedig csak a túl sűrű menetrendet illetheti, amelynek nyilván logisztikai okai voltak, de bárcsak ne kellett volna döntéseket hozni és lett volna lehetőség tényleg mindenkit megnézni/meghallgatni.
Reméljük, hogy jövőre sokkal szellősebb programmal, akár több napos kiadásban érkezik a fesztivál és azt is, hogy a mainstream sikerekre pályázó fellépőket legközelebb már mértékegységekkel nagyobb koncerthelyszíneken láthatjuk viszont, és hogy az underground félismeretlenségét preferáló előadók pedig hasonlóan családias terekbe térnek vissza hozzánk, minél hamarabb.
