Az örök fiatalok: The Drums – Portamento (2011)
A Drums eredetileg elektro-pop bandaként indult, Jonathan Pierce és Jacob Graham egy nyári tábor után döntötte el, hogy zenekart alapítanak. Bár ez nem tartott sokáig – egy rövid együttműködés után mindenki ment a saját útjára – újra összeálltak, hogy szintetizátorok helyett gitárt ragadjanak.
Már csak egy dobos hiányzott, akinek a helyét Connor Hanwick töltötte be, és el is készült a The Drums. Megírták a Let’s Go Surfinget, amit bátran hívhatunk a 2010-es nyár egyik slágerének. A kritikusok imádták, ez az egyetlen dal cipelte a hátán szinte az egész debütlemez súlyát. Dallamos kis indie pop. Pierce-ék nem igazán változtattak a bevált recepten, inkább ott folytatták, ahol abbahagyták: a kellemes, nyárias számok írásánál. Büszkén hangoztatták, hogy kicsit visszafogták magukat és a gitárjaikat, és inkább visszatértek az elektronikus alapokhoz. Ez azonban csak a számok egy részében hallható, tehát sehol sem mászik úgy a képünkbe egy szintiszóló, hogy üvöltözve kapcsoljuk ki a lejátszót. Ehelyett jobban ráerősítettek a dalokban eddig is domináló The Smiths elemekre, ami szépen hangzik, csak ennyire halmozva inkább ellaposítja a lemezt, minthogy új ízt adjon. A What You Were és az első single szám, a Money kifejezetten jól sikerült, sőt, csodálatosan szól, csak egy idő után már nekünk kellemetlen, hogy Pierce Morissey-t mímeli. Ugyanez mondható el a Searching For Heaven-ről is, mert az ember nehezen tudna különbséget tenni ez és egy kiadatlan Thom Yorke demo között. A tinédzseres dalszövegek ráadásul teljesen elütnek az album hangulatától.
A gitár és a basszus feszesen követi az éneket, nagyon kellemes és melankolikus az együtthatásuk például a Days-ben, vagy a Hard To Love-ben, ahol a szintetizátor is megszólal. Az I Don’t Know How To Love azonban csak felszínes műnyavalygás Pierce tollából, viszont az In The Cold a Portamento egyik kiemelkedő darabja: a lassú, ködös gondolatokba burkolt zene remekül hangzik, néhol már-már szívfájdító, akár a Doves Kingdom of Rust című slágere. Az utolsó, stílszerűen How It Ended-re keresztelt számra a banda visszarúgja magát a mélyből a felszínre, hogy még egyet örömködjön a nyár végső napjaiban.
Mindent egybevéve a Portamento a maga módján majdnem olyan bájosra sikerült, mint elődje, de közel sem olyan jóra. Néhány dalt az ember nem igazán akar sokadszorra végighallgatni (főleg a Searching For Heavent), viszont a többi egy igazán üdítő lemezt alkot. Ha ebben az irányban folytatják, akkor nagy baj nem érheti őket. ¶
7,5/10
Címkék: Lemezkritika
A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!
