The Pontiac
„Át akarunk adni valamit, ami szívből jön és őszinte” – The Pontiac-interjú
A The Pontiac számos koncerthelyszínt és zenei fesztivált megjárt idén az NKA Hangfoglaló Program Induló Előadói Alprogramjának nyerteseként, ám a dübörgő nyári szezon végeztével sem tér le hódító útjáról. A kezdeti időszak kihívásairól, a blues-zal kapcsolatos előítéletekről és többek közt a csapat dinamikájáról az együttes gitáros zenekarvezetője, Kiss Péter mesél.
Hogy érzed, fiatal zenekarként mennyire könnyű érvényesülni?
A Hangfoglaló sokat lendített a zenekaron, hiszen miután megnyertük a pályázatot, és bekerültünk az induló zenekarok közé, kezdetét vette nálunk egyfajta tudatos tervezés – ennek eredménye volt az albumfelvétel, a lemezbemutató és a további koncertek is. Ha ez a löket nincs, akkor kifejezetten nehéz lenne, hiszen ma már minden ötödik embernek van zenekara. Bár a zeneipar telítettségének van ám szépsége is, mert ezek a zenekarok könnyedén tudnak ismerkedni és haverkodnak egymással, amiből kifolyólag össze tudnak fogni, és ezáltal képesek segíteni egymást.
Mi egyelőre ott tartunk, hogy próbálunk a felszínre jutni, és ha sikerül, akkor mindent megteszünk majd annak érdekében, hogy ott is maradjunk.
Jelenleg nagy erőkkel dolgozunk azon, hogy minél szélesebb körben találjuk meg a közönségünket, próbáljuk megmutatni magunkat a lemezzel és a klipjeinkkel, és ezek által válaszolni a minket hallgató emberek kérdéseire.
Rockkal és poppal vegyített blues zenét játszotok. Hogy látod, mennyire vevő a közönség erre a műfajra?
Tény, hogy valószínűleg könnyebben jutnánk el szélesebb közönséghez, ha nyílegyenes popzenét írnánk, de azt vettem észre, hogy az emberek már csak akkor is sokkal nyitottabbak ránk, és kevésbé elutasítók a műfaj iránt, ha nem tudják, hogy köze van a blues-hoz annak, amit hallgatnak.
Sokakban van egyfajta előítélet a blues-zal szemben, automatikusan szomorúnak gondolják, és azt hiszik, másról sem szólnak a dalok, minthogy felkelt a csávó reggel, majd szakított a csajával, holott ez sokkal összetettebb. Ha vannak is benne klisék, őszinte és sallangmentes műfaj.
Az tuti, hogyha nem hallom meg a blues gitárosokat gyerekkoromban, akkor most nem ezt csinálnám, fordulópontot jelentett az életemben.
Idén tavasszal jelent meg az első nagylemezetek Are You Ready Now? címmel. Elégedettek voltatok a fogadtatással?
Abszolút, ráadásul még a nagylemez megjelenése előtt kijött egy videoklipünk a Who című dalra, és már annak kapcsán is sokan írtak, hogy a dal hangulata és a képi világ egyaránt tetszik nekik – ezúton is köszönjük a videót Bikali Sándornak.
A lemezbemutató pedig rávilágított, hogy az emberek nemcsak online felületeken kíváncsiak ránk, hanem az is érdekli őket, hogy miként szólalnak meg a dalaink élőben. Ez persze még inkább összekovácsol minket zenekaron belül, bár már jó ideje úgy tekintünk magunkra, hogy család vagyunk.
Az egész zenekart a testvériesség jellemzi, és nemcsak a koncertek ideje alatt, hanem akkor is, ha egy random estén elmegyünk sörözni. Mindennap beszélünk, ha van koncert, ha nincs, szinte napi szinten találkozunk.
Első nagylemezről beszélünk – volt bennetek bárminemű megfelelési kényszer?
Sosem volt, maximum csak önmagunk felé olyan értelemben, hogy őszintén tudjuk felvállalni és előadni azt, ami belőlünk jön. A Hangfoglaló sem tett ránk ilyen jellegű nyomást, hiszen a dalok nagy része már azelőtt megszületett, hogy megnyertük volna a támogatást, és mindössze egy-két szám volt, ami a stúdiózás előtt egy héttel vagy egy nappal állt össze.
Egyébként sincs világmegváltó tervünk az albummal, csak át akarunk adni valamit, ami szívből jön és őszinte, bízva abban, hogy ez nemcsak minket, hanem másokat is jó érzéssel tölt el.
Elég személyes dalokról van szó, hiszen akarva-akaratlan a saját vagy a közeli barátaink tapasztalataiból építkeznek a szövegeink, és épp ezért nem is tudom elképzelni, hogy olyan zenét csináljunk, ami adott elvárások szerint készül.
Mennyire megterhelő a fájó élményeket feldolgozó dalokat időről időre újra előadni?
A szövegeket általában az énekesünk, Nagy Barnabás írja, és van egy Stand up című dal a lemezen, ami egy elég jelentős családi drámájának hatására született. Hál’ istennek ez a helyzet később pozitívra fordult, de amikor azt adjuk elő, akkor, ha nem is kimondottan szorongást vagy feszültséget érzünk, de mindannyian elmélyülünk a történetben, érezzük a súlyát. Minden koncerten találunk benne valami újat, valami pluszt.
Én egyébként is hajlamos vagyok elsírni magam koncert közben, ez tök random daloknál szokott előjönni mostanában. Nem arról van szó, hogy egyszer csak elkezdek bőgni, hanem hirtelen betalál egy akár pozitív, akár negatív rész a szövegben, másként, mint korábban, és akkor ilyen formában törnek elő belőlem az érzelmek.
Ezt nem is próbálom meg kordában tartani, mert ahhoz, hogy sikerüljön, gondolkoznom kéne a színpadon, márpedig a gondolkozásnak sosincs jó vége ilyen helyzetben. Kibillent a flow-ból, és külső szemlélővé tesz.
Az énekesetekkel, Barnival már régebb óta ismeritek egymást, de hogy forrtatok össze egységgé négyen?
Hárman a Kőbányai Zenei Iskolában találkoztunk: Süli Tomi, a dobosunk, Nagy Barni, a frontemberünk meg én. Tomival a közös Red Hot Chili Peppers tribute zenekarunkban, a Blue Cold Jalapeños-ban szoktunk igazán össze, és már nem is tudom elképzelni magam egy olyan együttesben, amiben nem ő dobol. A basszusgitárosunkat, Zákányi Benedeket pedig nagyon régóta ismerem, volt egy közös zenekarunk gimis korunkban. Adta magát, hogy összeismerkedjen a kőbányais haverjaimmal, és valahogy egyszer csak magától értetődően megszületett az együttes.
A lemezbemutató óta min munkálkodtok?
Elég pörgős időszakunk van, a koncertek sok új inspirációt nyújtanak.
Előreláthatólag ősszel jön ki a legújabb dalunk, amely a stílusát tekintve ugyan nem rugaszkodik el a lemeztől, de az eddigi számainknál merészebb lesz. Ez nem tudatos koncepció következménye, hanem az elmúlt időszakra adott ösztönös reakciónk.
A Hangfoglaló és az azt övező események következtében elkezdett bátrabbá és nyitottabbá válni a zenekar, rockosabb lett az egész.
