„Aki zenészségre szánja el magát, az haláláig vagy az utolsó leheletéig zenész marad” – Quimby-interjú

Mesélnétek a Dallamképek kiállításról? Honnan jött ötlet?

Varga Livius: Ahogy a Tibi (Kiss Tibi, a Quimby énekese – a szerk. ) mondta, készen kaptuk az ötletet. A Budapest Parkkal való igen hosszú együttműködésünk során nem az első eset, hogy kitalálunk valamit, hogy ne csak egy koncert legyen. Legyen valami többlet benne művészileg is, és hát karitatívan is úgy sikerült, hogy összejött a dolog. Nagyon tehetséges fiatal művészek a számainkat hallgatva képbe álmodták a zene és dallam kombinációját. Két, egymástól nem olyan távol álló absztrakció, mégis nehéz visszaadni, de valami átszüremlik.

Mondhatjuk, hogy a dalszövegíró fejében is pattognak a képek, amelyeket nyilván visszafordít szövegre, és aztán ez a szöveg kap egy dallamköntöst, amitől még inkább érzékeltetve van az a belső hangulat, az a belső kép, amely a kiindulópontja volt a műnek. Itt pedig ez az absztrakció visszafordul valaki más érzelmi és művészi szűrőjén.

Érdekes, hogy hová jut, ez egy izgalmas kirándulás. Nem azért van, hogy valaki megkapja a hallásélményt, hanem azért, hogy fókuszáljunk a művészetek barátságára és az átjárhatóságára, valamint arra, hogy folyamatosan a fejünkben legyen az, hogy forduljunk azok felé, akiknek nem adatott annyi, mint nekünk.

Kilenc fiatal grafikus készített képet a dalaitokból. Hogyan választottátok ki őket? Részt vettetek ebben, vagy „készen” kaptátok őket?

Livius: Nem, ez nem a mi döntésünk volt, viszont azt eredménytől elámultunk, nagyszerű!

Kiss Tibi egy korábbi interjúban említette, hogy új stábbal dolgoztok. Van valamilyen hatással a produkcióra?

Gerdesits Ferenc „Faszi”: Nagyon reméljük, hogy van, mert ezért dolgozunk új stábbal. Én úgy érzem, hogy muszáj volt egy másfajta lendületet adni a dolognak, muszáj volt máshonnan megközelíteni a dolgokat, és másik irányba terelni. Bízunk abban, hogy ez látszik kívülről is. Nem tudom, mennyire látszik, de egyelőre nekünk jól esik. Továbbra is a mi ötleteinken alapulnak a dolgok, bár én örülnék, ha sokkal proaktívabb lenne az egész működés, de szerintem ez így most jó. Ez a kiállítás is a bizonyítéka, hogy érdekes dolgok születnek ebből az új kapcsolatból.

27 éve létezik a Quimby. A ’90-es évekbeli Quimby-Heaven Street Seven-Kispál és a Borz szentháromságból már csak ti maradtatok. Szoktatok ezen gondolkodni, nosztalgiázni?

Faszi: Gondolkodni ezen én például egyáltalán nem szoktam, nosztalgiázni annál gyakrabban. Tudod, hogy pont mire gondoltam? Nagyon érdekes, hogy ezt a kérdést föltetted, mert néhány hete ugyanez jutott eszembe, csak a Korai Öröm-Másfél-Quimby hármassal, ugyanis ilyen is volt. Nyilván más megközelítés és más fesztiválok, klubok esetében, de ilyen is volt. Ebből is tulajdonképpen a Korai Öröm létezik úgy, ahogy és a Quimby. Nem tudom, hogy mi az oka, hogy pont ezek a zenekarok maradtak fenn.

Most van Korai Trancemission.

Faszi: Az tulajdonképpen egy kicsit kibővített Korai Öröm, sajnos kevesebb ütőssel és sok szintivel, nyilván magam felé hajlik a kezem.

Livius: Egyetértek!

Faszi: De tulajdonképpen nekünk mindegy is. Nekem nagyon tetszik a Korai Trancemission, is és a Korai Öröm is nagyon tetszett.

Livius:

Igazából fontos, hogy nem teljesen szűnnek meg ezek a dolgok. Formációk változnak, aki zenészségre szánja el magát, az haláláig vagy az utolsó leheletéig zenész marad, akkor is, ha végül már csak a fogával vagy az ínyével kattog, és a kulcscsomón zenél.

Azért az előbb említett megszűnt zenekaroknak a tagjai is 90%-ban aktív zenészek. Más formációk alakultak ki, jön-megy a dolog, inkább az a ritka, ha valaki egy név alatt, egy formációban ilyen hosszú időt megél.

És ti amúgy személy szerint látjátok azt, hogy lennének olyan új, fiatal zenekarok, akik a magyar alter/undeground közösségben olyan népszerűséget tudnának szerezni, mint ti vagy ők?

Faszi: Igen, bármelyik! Ugyanis kiszámíthatatlan ez a dolog, kiszámíthatatlan az emberek ízlése, az, hogy mi fog följönni.

Mondjuk én a mostani underground vagy alternatívnak nevezett szcénáról nem vagyok éppen jó véleménnyel, szerintem a mulatós felé közelít.

Pont tegnap egy másik riportban beszéltem erről, hogy ami miatt mi régen elkezdtük azt, hogy alternatív zenekar szeretnénk lenni – vagy nem is szerettünk volna, ez lett belőlünk automatikusan -, az azért volt, mert nem fértünk bele se a metálba, se a popba stb. Most azt látom, hogy aki alternatív, az majdnem hogy mulatóst csinál, és számomra ez az alternatíva nem működik.

Érdekes, amit mondasz.

Faszi: Csak hallgasd meg a zenéket! Azok a zenekarok tetszenek nekem, akik egyáltalán nem ebből az irányból közelítik meg.

Mernek kísérletezni?

Faszi: Igen! És szerintem ez nagyon fontos. Nagyon fontos a közönség ízlése, csak szerintem az a piac már telített.

A kísérletezésre ki is akartam térni. Ti ugye több zenekart is csináltok, ott van A Kutya Vacsorája, a Smokefish és a Marlboro Man. Itt élitek ki a kísérletező kedveteket, amit esetleg a Quimby-ben nem tudtok megcsinálni?

Faszi: Ez is-is. A Quimby-ben is próbáljuk kiélni a kísérletező kedvünket. Szerintem a Quimby attól jutott ide, ahova jutott, hogy kísérleteztünk.

Livius: Igen. Ugyanakkor nyilván kísérletezni hat emberrel úgy lehet (vagy legyenek ahányan), amilyen kísérletre az a hat fogható, és azon kívül mindenkinek még több kísérleti ötlete van, amit egy másik csapatban tud kipróbálni. Másik ötlet, máshol jut eszedbe, más zenész társaság másféle irányba inspirálja a szöveget, a dobot, a gitárt. Ezt mindenki elmondhatja. Tehát, amikor bemegyünk egy másik zenei közegbe – mondjuk így -, azonnal egy másik irányba indulunk el, ami ugyanúgy mi vagyunk, csak a metszet más emberekkel máshova jön ki.

A Kutya Vacsorájával idén adtatok ki egy új lemezt, Faszinak pedig külön volt a Smokefish, ami egy progresszív-krautrockos, érdekes projekt. Hogy állsz vele? Szoktatok fellépni?

Faszi: Nem szoktunk sajnos fellépni. Egyrészt még nem hívtak minket, másrészt pont ezen gondolkoztunk, hogy hol tudnánk mi fellépni például a Smokefish-sel? Budapesten egyre-másra szűnnek meg a helyek. Itt van a Budapest Park, ami nem szűnik meg, hanem dübörög, viszont ide nagyon nehéz bekerülni, mert mindenki, aki valamit is elért, vagy szeretne, vagy már olyan kicsit elért, hogy már szerethetne valamit elérni, az már itt van. Tehát nekünk ez így nagyon nehéz. Most mehetnénk az Aurórába, amíg be nem zárják, meg egy-két hasonló helyre, de tényleg nem tudom eldönteni, hogy azok az emberek, akiket ez érdekelne, azok például milyen helyre jönnének el megnézni. Bizonyos helyeknek mi büdösek vagyunk, mert mi vagyunk az alternatívok, bár a Smokefish olyan zenészekből áll, akik játszanak abszolút másfajta produkciókban, ami abszolút beférne ilyen helyekre. De pont a Marlboro Mannel is ezen gondolkozom, és A Kutya Vacsorájával is ebben a helyzetben vagyunk, hogy hol játsszunk.

Livius, az utóbbi néhány évben természetfilmeket készítettél a Filmdzsungel produkcióval. Ezzel mi újság mostanság?

Livius: Ez most szünetel. Amikor a gyermekeim születtek, akkor befejeztem a filmezést, mert időt kellett felszabadítanom. Most elhagyta a pelenkát mind a két gyermekem, másfél év van köztük, és majd vissza fogok nyergelni szépen, lassan, de ez nem úgy van, hogy az ember csettint egyet. Egy profi stábról van szó, engem arcnak hívnak meg beszélőnek. Attól függetlenül, hogy magamtól is érdekel ez a téma, és lelkes képviselője vagyok a természetszeretetnek és -védelemnek, önvédelemnek ezáltal. Igazából a természetvédelem az önvédelem. Jeleztem, hogy lassan rá fogok éregetni, nyilvánvalóan azon múlik, hogy ez nem egy nagyon pop ágazata a filmkészítésnek, tehát pályázatokon múlik. Ha az én nevem úgy cseng esetleg, hogy erre lehet pályázatot nyerni, akkor újra lesz az én nevemmel is film. De a Filmdzsungel minden nélkülem készült művét is nagy szeretettel ajánlom mindenki figyelmébe. Nem rólam szól ez, én csak örültem, hogy velük dolgozhattam az életüknek egy jó szakaszában.

Meg szoktatok szólalni közéleti kérdésekben is, Livius, rád ez pedig hatványozottan igaz a Gang és a Heti Hetes után. Úgy érzitek, hogy egy olyan népszerűséggel rendelkező zenekarnak, mint ti, fontos megnyilvánulnia ezekben a témákban?

Livius: Én valójában úgy is hagytam abba, hogy azt éreztem, ez nemcsak humorizálás, hanem túlságosan közéleti, és én magam kifázattam ezt a részét az életemnek. Bármennyire is szerettem az ilyen humoros és provokatív dolgokat, végül úgy éreztem, hogy ez nem igazán én vagyok. Úgyhogy én a magam részéről évek óta nem hallattam ilyen dolgokban a hangomat.

Nem tudom megítélni, hogy szabad-e ilyet csinálni vagy sem, kéne vagy nem egy zenésznek erről beszélni. Én úgy vagyok vele, hogy tegye mindenki azt, ami neki jólesik – nekem ez már nem esik jól.

Faszi: A Marlboro Mannel tulajdonképpen folyamatosan közéletiskedünk, hiszen a körülöttünk lévő életre reflektálunk, és elmondjuk, hogy mi erről a véleményünk. Nem feltétlenül nyíltan, most már úgy vagyok vele, hogy nem nevesítek szívesen senkit, hiszen minek őrizzek meg senkiháziakat az örökkévalóságnak. Akár szövegekben, akár dalokban, de azt hiszem, a házmestertől az autószerelőn és az informatikuson keresztül a zenészek is, mindenki, ahogyan gondolja, úgy vegyen ebben részt. Ha akar, hallgasson, ha nem akar, ne hallgasson. Tulajdonképpen mind a kettőnek üzenete van.

A Budapest Parkban léptek fel szeptember 7-én, amelynek a színpada szép nagy és a közönségrész is, így nem klubkoncerthangulat lesz. Mire számítson, aki jegyet vesz erre a koncertre?

Livius: Mielőtt a Feri elmondja az igazi koncertlényeget zeneileg, azt mondanám, hogy keretes a beszélgetésünk, mert pontosan ennek a tárlatnak a záróeseményével indul ez a nap, amikor is az árverezés eredménye és a felajánlás megtörténik. A zenekar itt újra össze fog ülni, reméljük, a közönség kíséretével, és bezárjuk ezt a tárlatot, az eredményét pedig felmutatjuk, ami a jótékonyságot illeti. Aztán pedig a húrokba vagy a bőrökbe csapunk.

Faszi: Bizony, kegyetlenül bele fogunk csapni a dologba, és hát mivel ez a tárlat azért is jött létre, hogy a hallássérült emberekhez valahogy eljusson a dalok üzenete, megpróbálunk még több hallássérült embert előállítani a koncerten. Gőzerővel fogunk muzsikálni, én a magam részéről vállalom, hogy nagyon hangos leszek (nevet). Nem szeretném lelőni a poénokat, hogy mik lesznek a koncerten, mindenesetre nagyon megéri jönni, és én most kijelentem, hogy nem lesz eső!

A grafikusokat megihletett dalokat hallhatjuk a koncerten?

Livius: Egytől egyig.

Mire számíthatunk a Quimby-től a jövőben?

Livius: Teátrumturnéra készülünk, másfél évente szoktuk csinálni. Most kimaradt egy év, annál nagyobb elánnal készülünk rá. A neoprimitív és minimál művészeti formát választjuk. Nagyon imádjuk ezt a dolgot, hiszen ilyenkor a színházba bevonulva olyan számokat tudunk megmutatni, amelyek sehova máshova nem passzolnak, csak egy „megfegyelmezett” közönségnek, ahol a leejtett radír is zenei hang, és ahol a nagyon apró gesztusok is megélnek. Szemben egy fesztivál, rock and roll koncerttel. Tehát ez egy olyan játékterep, amit nagyon szeretünk, és csak itt lehet megvalósítani. Ennek megfelelően válogatjuk a számokat, és nemcsak arról van szó, hogy olyan dalok hangzanak el, amelyek csak oda illenek, hanem egyébként vad dolgokat átlényegítünk, átdolgozunk, teátrumra alkalmazunk, ha szabad így mondani.

Faszi:

A fő koncepció a naiv művészet. Mi leszünk a naiv művészek.

Interjúfotók: Kaiser Vivien

Címkék: korai trancemission, quimby, jel alapítvány, dallamképek, gerdesits ferenc, a kutya vacsorája, Koncert, smokefish, marlboro man, interjú, filmdzsungel, budapest park, kiállítás, nka, varga livius, jótékonyság