A trafó és az UH FEST bemutatja: Charlemagne Palestine

Charlemagne Palestine rituális előadásai olyan transzközeli élményt kínálnak, amellyel ritkán találkozni. Az odesszai zsidó családból származó művész évekig kántorkodott egy manhattani zsinagógában, a ’60-as évek második felétől Philip Glass, Phill Niblock és Steve Reich kortársaként építi sajátos világát. Eleinte harangjátékokat komponált, majd az elektronikus zene felé fordult érdeklődése: mágnesszalag-manipulációval, analóg szintetizátorokkal készített darabokat. Legismertebb védjegyei mégis az intenzív zongora- és orgonakoncertjei, illetve színpadi jelenléte: a szenvtelenül szürcsölgetett konyak, a plüssmedvék, a cowboykalap és a színes ingek.

A már-már jelenségként is számon tartott művész eleinte a New York-i avantgárdhoz kötődött, de pályája második szakaszában az impresszionista klasszikusok ihlették meg. Debussy, Ravel, Monet, Gaugin művészete vezette a szakrális zene felé. Avantgárd gyökereit nem számolta fel: minden térben és hangszeren új struktúrákat használ. Egyik templomi előadásában például a terem különböző pontjain énekelve azt próbálta bemérni, milyen rezonanciát hoz létre a hangja a terem egyes sarkaiban, és nem átallotta ezt megspékelni némi fel-alá szaladgálással, egyik helyről a másikra. A tér iránti szakadatlan érdeklődése megmutatkozott egy 1974-es munkájában is, amikor a New York-i Sonnabend Galériában helyezett el rejtett hangszórókat. Az elzárt, eltakart hangforrások sokkal komplexebb hatást eredményeztek.

Zenéjének fontos eleme a fájdalom, hiszen a billentyűs hangszereket sem a megszokott módon használja. Erőszakos hévvel veri a zongorát, az orgonát, szuggesztív energiát szabadít ki magából, és szabadítja fel vele a közönséget. Hogy az ujjait megvédje a végkimerüléstől, előadás közben kirívó öltözetben cigarettázva és konyakozva zsibbasztja megfáradt tagjait.
Repetitív zenéje mániákus intenzitásba torkollik, a közönségnek pedig esélye sincs kivonni magát a hatás alól. Saját zenei tevékenységét, krédóját így foglalja össze:

„Jackson Pollock fizikai gesztusrendszerének és Mark Rothko spirituális színkémiájának élő hibridje vagyok munkáimban. Mindkettőjük veszélyhez és halálhoz való kapcsolata nagyon közel áll hozzám.”

Palestine eleinte elsősorban vallási eseményeken énekelt, a hetvenes években azonban lehetőséget kapott arra is, hogy Manhattanben a Modern Művészetek Múzeumából származó harangokon játsszon. Azóta dolgozik spirituális hangszerekkel, szakrális terekben. A templomba járók tartózkodva fogadták Charlemagne harangjátékát, ám a CBS amerikai TV-társaság igazgatója pártfogásába vette, s Palestine – őrült Quasimodóként – hét éven át muzsikálhatott ott.

A minimalista zenészt a tiszta hang által elmesélt, rejtőzködő történelem érdekli. A közönség pszeudo-minimál szimfóniák, fellengzős operák révén megértheti az ősi zenei ütemek működését.
A hetvenes évek végén zenei munkásságban kisebb szünetet tartott, ekkor fordult a képzőművészet és a performansz világa felé. Ahogy a zenében, úgy a vizualitásban is a határokat feszegette. Olyan műfajokban akarta megmutatni képességeit, amelyeket nem ismert, nem értett. Igazi provokátorként inzultálta performanszaiban az embereket, s zúzta szét azt a világot, amit korábban felépített – minden különösebb ok nélkül.

Ezekből a megmozdulásaiból könyvet is írt Sacred Bordello címmel. Ebben a dokumentumban kiemelt helyet kap a teddy maci, ami Charlemagne művészetéből kiindulva cseppet sem véletlen…

A zenész egy interjúban elmesélte azt a zsidó kultúrában bevett szokást, hogy amint közel áll a felnőtt kor határához egy gyerek, szülei elkobozzák játékait. Charlemagne a teddy maci szülőhazájából, Brooklynból származik, onnan, ahol egy, az őseihez hasonló orosz bevándorló készítette el először a legendás figurát. Palestine már kiskorában is rajongott ezért a bábuért, ám tizenéves korában édesanyja eltávolította a lakásból teljes gyűjteményét. Később visszatért ehhez az élményhez, és kiállításai anyagaiban is feldolgozta a témát, de koncertjei rendszeres szereplőivé is megtette az immár felmagasztosult figurákat: Charlemagne koncertjein a mackó nem csúfot űz a vallásból, hanem az előadás részévé válik.

A produkciókban fellépő plüssállatok mind Charlemagne életének részét képezik, vele laknak. Ahogy egy interjúban mondja:

„Törzsi módon választottam őket. Nem vagyok őrült – nem mintha nem lennék az néha. Ezek a minket körülvevő állatkák élnek! (…) Ez egy komoly, világszintű kapcsolódás az állatokkal, a lelkükkel. Ők nem pisilnek vagy szarnak, varázslatot, vágyat sugároznak…”

Az idei UH Fest valódi csemegével nyit szeptember 28-án a Vakok Intézetében. Szakralitás és a képzőművészetből ismert fricska a világ felé, intellektuális zenei lazulás, egyszóval: Charlemagne Palestine. Az Ultrahang négy év szünet után rendezi meg újra fesztiválját, amelynek nyitó eseményéül választotta a különleges művész koncertjét. Az UH azonban ebben a négy évben sem tétlenkedett: 2012-ben elindította az UH Demót, amellyel egy új generációnak adott lehetőséget, hogy közönség elé léphessen előbb itthon, majd az UH Fest On Tour keretein belül Berlinben, Bécsben, Pozsonyban és Ljubljanában. 2012 óta újból rendszeresen léptet fel izgalmas nemzetközi produkciókat az UH Esteken, továbbra is a műfajfüggetlenség jegyében. A fesztivál célja, hogy tartalommal töltse meg a „kísérleti zene” kiüresedett címkéjét, és örömet okozzon. Ezért az új mottó, „a new kind of joy„, ami arra a sokak számára még ismeretlen örömre utal, amit a zaj, a dallam, a lüktetés varázslatos egyvelege képes a zenészek és a nézők, hallgatók között teremteni. Az UH Fest 2014. szeptember 28. és október 5. között Budapest több pontján osztja az örömöt, s több koncertjét a Trafóval együttműködésben valósítja meg.

A trafó és az UH FEST bemutatja:
Charlemagne Palestine (USA)
Koncert
2014. szeptember 28.
TRAFÓ Kortárs Művészetek Háza
Külső helyszín: Vakok Általános Iskolája, Nádor terem (1146 Budapest, Ajtósi Dürer sor 39.)

Címkék: Trafó, UH fest