A szellemes, a szomorkás és a szentimentális – Nők gitárral
Miközben egyre röhejesebb fordulatokat vesz a napjaink női előadóival kapcsolatos „nagy meztelenkedés”-vita, a háttérben akad egyéb, ennél jóval érdemlegesebb téma is. Például itt vannak a divattal szemben úszó és a férfias hangszernek titulált gitárt nyakukba vevő énekesnők. Mi történik, ha egy női előadó inkább magát és nem a dívát akarja adni? Összeállításunk középpontjába ezúttal Courtney Barnettet, Frankie Rose-t és Anna Calvit helyeztük, néhány bónusz ajánlattal kiegészítve.
Nem biztos, hogy le kell dobni a melltartót ahhoz, hogy valakire felfigyeljenek. Jó példa erre a két évig fotóművészettel kacérkodó ausztrál Courtney Barnett esete, aki végül inkább a dalszerzésre váltott. Courtney az év egyik nagy felfedezettjének számít: szarkasztikus, élőbeszédszerű, sztorizós szövegeivel, és ahhoz jól passzoló garázs-popjával hódít egyre nevesebb körökben. Sokan máris Bob Dylant és Jarvis Cockert emlegetnek, és mindez aligha tűnik túlzásnak. A nemrég megjelent bemutatkozó kiadvány, a The Double EP – A Sea Of Split Peas, ahogy azt címe is sejteti, nem valódi nagylemez, hanem a korábban csak kis terjesztésben kiadott dalok gyűjteménye. Barnett bevallása szerint az igazi nagylemez még csak készül, ez afféle ízelítő. Azért ez senkit ne tántorítson el: jóval többről van szó, mint puszta ízelítőről. Aki szereti, ha egy lánynak eredeti humora van, annak Courtney Barnett lesz az új kedvence.
Frankie Rose viszont már túl van a sikeres bemutatkozáson, tavalyi, Interstellar című lemeze, azonnal egy felsőbb ligába katapultálta az énekesnőt. Ő is próbálkozott már korábban: jelentetett meg kevésbé meggyőző albumot Frankie Rose & The Outs név alatt, dobolt az összes menő csajbandában (Dum Dum Girls, Vivian Girls), de úgy tűnik az a legjobb, ha csak a saját feje után megy.
A popos Interstellarhoz képest a második nagylemez, a Herein Wild jóval borongósabb, befelé fordulóbb lemez. Nem csoda, hiszen Frankie szerint nemrégiben átesett a nagy egzisztenciális válságon; majdnem az Interstellar lett az első és utolsó önálló lemeze. Szerencsére nem így alakult, mert a vonós és fúvós hangszereket is felvonultató Herein Wild több, mint egyszerű nyafogás és önmarcangolás. Aki kíváncsi rá, hogy lett a vad garázsrock bandákban doboló Frankie Rose-ból – a szó pozitív értelmében – megszelídült és sokoldalú előadó, azoknak érdemes elidőzni a Herein Wilddal.
A Szigetet is megjárt Anna Calvi nem változtatott a bevált recepten: új lemezének (One Breath) középpontjában ugyanúgy karakteres hangja és személyisége áll. Legfeljebb a hangsúlyok kerültek máshová.
A leginkább egy érzelmi hullámvasutat idéző, cím nélküli debütáló kiadványhoz képest most inkább a művésznő komolyzenei rajongása került előtérbe. De nem kell megijedni, már ha ez ijedtségre adhat okot: a hangzás sokkal finomabb és maga Anna is kevésbé teátrális. Ezzel együtt az is igaz, hogy így, másodikra a produkció kevésbé letaglózó, de akit például taszított az első nagylemez zabolátlan feminizmusa, az most mindenképp tegyen egy próbát.
Végül ráadásként jöjjenek a csoportban támadó női bandák. Elsőként a 60-as évek girlgroupjait idéző, de azt némi punkos vadsággal vegyítő négy tagú La Luz, másodikként pedig az itthon is szép rajongótáborral rendelkező, hosszú szünet után újra jelentkező Warpaint.
Szóval ennyit a meztelenkedésről. Éljenek a (hiteles) csajok!
