The Pretty Reckless
„A hibák és a tökéletlenségek azok, amelyek tökéletessé és varázslatossá teszik a dolgokat” – Interjú a The Pretty Reckless zenekarral
A The Pretty Reckless 2010-ben robbant be a köztudatba Make Me Wanna Die című dalával – és az akkor még csak 17 éves Taylor Momsennel. Az amerikai rockzenekar az elmúlt évek során három albumot is kiadott, a legutóbbi Who You Selling For nagylemeze tavaly októberben jelent meg, mellyel az együttes tulajdonképpen a technológia zenében való használata ellen is felszólal. A banda szerint azáltal, hogy ma már számítógéppel készítenének szinte mindent, és kijavítják a hibákat, elvész az ember, mint tényező a zenéből, pedig ő (lenne) a lelke az egésznek. Az idei Sziget Fesztiválra a The Pretty Reckless is ellátogatott, hogy az A38 sátorban végre Magyarországon is megmutathassa, milyen is a tökéletlenségei miatt tökéletes zene. A fellépés előtt pár kérdés erejére elcsíptük az együttes két tagját, Taylor Momsent és Jamie Perkinst.
Taylor Momsen és Jamie Perkins a Sziget Fesztiválon | fotó: Horváth Rea
Nagyon sűrű a nyaratok, tele fesztiválokkal és fellépésekkel. Mi az első számú „túlélési tippetek” egy ilyen kimerítő időszakra?
Taylor Momsen: Víz és sok alvás – bár az nem igazán jön össze! (nevet) De a kávé is hasznos tipp.
A legutóbbi, Who You Selling For című albumotokról azt nyilatkoztátok, hogy szerettétek volna vele megragadni az emberi tényezőt. Hogyan született meg ez az elképzelés? Kik voltak a példaképeitek ebben?
Taylor Momsen: A világ talán legnagyobb zenekarai inspiráltak minket, mint a The Beatles, a The Who, a Pink Floyd vagy Eric Clapton. Őket nem ok nélkül tartják a legjobbaknak és klasszikusoknak. Rájöttünk, hogy nekik nem állt rendelkezésükre az a technológia, amivel a mai zenészek élnek. Eszközként használják, pedig ez nem mankó. Úgyhogy amikor végignéztünk a bandákon, akiket szeretünk, próbáltunk valami organikusat csinálni anélkül, hogy a technológiához nyúlnánk. Meg akartuk ragadni az élő előadás erejét: amikor a zenészek összeülnek, és csak játszanak. Éppen a hibák és a tökéletlenségek azok, amelyek tökéletessé és varázslatossá teszik a dolgokat.
Említettétek egy interjútokban, hogy a dalszövegíráshoz teljes elszigeteltségre van szükségetek, továbbá arra is, hogy elmerüljetek különböző művészetekben. Milyen művészeti ágakba ássátok bele magatokat ilyenkor? Van esetleg olyan, amire nem is gondolnánk?
Taylor Momsen: Mindenféle művészeti ág érdekel: a filmektől kezdve a könyveken (Stephen King az egyik kedvenc íróm) a festészeten (Picassót nagyon szeretem) át bármi, amit alkottak, nagyszerű. Emellett én magam is festek, vagy akár faragok. Sokat olvasok, mozifilmeket nézek, nagyszerű lemezeket hallgatok. Próbálok inspirálódni, és remélem, hogy valami egyszer csak becsap, akár a villám, és megszületik belőle egy új dolog. De általában nem ez történik! (nevet)
Jamie Perkins: Általában ennél többre van szükség, de néha így van. (mosolyog)
Egészen korán, tinédzser korodban kezdted az éneklést a zenekarban. Mi a legjobb dolog abban, ha egy banda tagjaként nő fel az ember?
Taylor Momsen: Egészen elképesztő! Azt jelenti számomra, hogy kifejezhetem magam minden lehetséges módon, ami néha nagyon sebezhetővé tesz, máskor pedig erőssé – ennek a két végletnek a folyamatos kombinációját. Az pedig, hogy ezt a legjobb barátaimmal tehetem meg, zseniális.
