A címadó szám például tulajdonképpen bármelyik előző korongról érkezhetett volna, a sűrűbb hangzással azonban mindez nagy nehezen tényleg dal formát ölt, ami jó néhány visszaléptetéssel meg is lett dicsérve. A Super Soaker felejthető szeletelés, az Idiot viszont nagyon elkapott felvétel, és végre értékelhető formában is érzem a Beach Boys hatását. A lemez szokás szerint elég egyenletes, a pörgős lo-fi surf-punk dalokat itt ott megszakítja néhány belassultabb szösszenet, és igazándiból ennyi is a koncepció, ám ennek ellenére érdekes módon mégsem fullad unalomba az album.
Habár könnyen szelektálható az anyag, az erősebb kutya elve itt is érvényesül, és a kiemelkedőbb számok lazán elviszik a lemezt. Példának okáért a kezdeti zúzda után fület melengető When Will You Come?, a Post Acid, mely perfekt koncertsláger, a himnikus Baseball Cards is abszolút vállalható, akárcsak a kifejezetten konceptuális Mickey Mouse. Na de. Nagyon (túlságosan is) pozitív voltam eddig, úgyhogy jöjjön a fekete leves: a Take on the World messzemenően semmilyen, Nathan-nek pedig közel sincs annyi hangja, hogy a Green Eyes-t erőltesse, a Convertible Balloon-on pedig majdnem elnevettem magam, tudom, hogy manapság már nem elítélendő a zenei infantilizmus, de azért ne már. A Linus Spacehead, habár nem nagy durranás, még időben tereli vissza a hangulatunkat, s miután végig küzdöttük a Baby Say Goodbye-t, mely, mivel nincs jobb ötletem ide a végére, Wavves Say Goodbye is lehetne, hirtelen feltűnik, hogy hoppá, le is járt a lemez.
Várjuk a következőt. Most már lelkes(ebb)en.
6/10
Fat Possum; 2010 – 12 szám; 36 perc
Szerző: TT
Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.