Elszállás Male Bonding – Endless Now (2011)

A sok használhatatlan anyag közül azonban a Male Bonding kiemelkedett. Határozott, tiszta és dallamos punkzenét csináltak – ami már egy ideje kihalófélben volt –, ráadásul még csavartak is rajta egyet. Bekerültek a Pitchfork és az NME 2010-es listáira, úgyhogy kijelenthető, hogy sikeres évet zártak, de vajon fogunk-e még rájuk emlékezni pár esztendővel később is? Ha valakit a Sub Pop szerződtet le, akkor valószínűleg nem kell attól félni, hogy a banda el fog veszni a süllyesztőben (persze vannak kivételek, lásd Viva Brother). Ezekkel a fiúkkal jó vásárt csinált a kiadó: a banda a 90-es évekből táplálkozik, ami igazán divatos lett mostanság, viszont ezt olyan formába öntik, mintha valami teljesen új dolog lenne. Dinosaur Jr. Hüsker Dü és egyébb fuzz pedállal hajtott zenei gépezetek hallhatóak ki Jonathan Arthur Webb dalaiból, de ugyanígy merítenek a korai angol indie-shoegaze bandáktól. Az előző lemezhez képest (Nothing Hurts – 2010) kicsit jobban előtérbe kerültek a dalszövegek, a hangzás azonban maradt a régi. A gitár még mindig olyan, mintha J Mascis játszana rajta, a dobok ugyanúgy nagyon erősen szólnak, mintha az egykori Black Flag kislemezeket hallaná az ember, a basszusgitár pedig szépen, dinamikusan biztosítja az alapot egy csapongó lemezhez.

Mint ahogy az előzőt, ezt az albumot is nagyon könnyű szeretni, az olyan dalok miatt, mint a Tame the Sun, a What’s That Scene vagy a Dig You Out. Míg egyiket a gyors sodrása és a fülbemászó basszusmenete miatt, addig a másikat a gyermeki boldogsággal éneklő Webbet hallgatva zárja szívébe az ember. Egyedül azt lehet felróni a zenekarnak, hogy ha a hallató nem a zenére figyel, az teljesen összefolyik, és egy-két ponton kissé monotonná válik. De ha ezzel nem foglalkozunk, egy idő után észrevehetjük, hogy önfeledten énekelgetjük a Seems To Notice Now pár strófáját. Szinte felfoghatatlan, hogy egy zenekarba hogyan fér ennyi energia. Kicsit zajos, kicsit punk, kicsit pop: ez az ötvözet úgy látszik, működik, főleg álmoskás vokálokkal nyakon öntve. Egyedül a The Saddle című szám rontja az összhangot, ami a Nothing Hurts-ön is jelen levő akusztikus blokk idei változata.

A fiúk ezúttal is kitettek magukért, nem csak azért, mert hét és fél perccel hosszabb albumot raktak össze (az előző 29 perces volt), hanem mert a 11 dal közül (plusz egy 25 másodperces lo-fi outro) mindegyik könnyen hallgatható, és az ember valószínűleg talál magának egy-egy kivételesen kedveset. Az eddig használt recept láthatólag helyt állt másodszorra is, ami jó, de azért harmadszorra már biztosan nem fog beválni.

8/10