„Sokan észre sem vették, hogy kiszálltam” – Skye Edwards-interjú (Morcheeba)

Mindössze 20 éves voltál, amikor a Morcheebában kezdtél énekelni. Érezted valaha úgy, hogy ezzel áldozatot hoztál, hogy feladtad a „legszebb éveidet”?

Egyáltalán nem. Egyébként érdekes, hogy a Wikipedia azt írja, 1974-ben születtem, holott igazából ’72-ben, szóval valójában már 22 éves voltam, ráadásul akkoriban estem teherbe is. Öt hónapos terhes voltam, mikor aláírtuk a szerződést az Indochina lemezkiadóval. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy fiatal anyuka lehettem, és mindemellett utazhattam, énekelhettem. Éppen ezért a legkisebb mértékben sem tartom áldozatnak. Persze voltak nehézségei a dolognak, mint például amikor a gyermekeimet iskolába kellett már íratni, és nem jöhettek velem. De egészen addig mellettem voltak. Hány édesanya mondhatja el magáról, hogy a gyermekei állandóan vele voltak, hogy a lánya csak 3 hónapos volt, mikor először külföldre utazott? A fiam egy öltözőben tette meg az első lépéseit Kölnben, még a klub nevére is emlékszem. Szóval egészen különleges dolog ez, nem egy megszokott élet.

Tudom, hogy ez lerágott csont, de beszéljünk kicsit a kiválásodról. Abban az időben el tudtad volna képzelni, hogy újra a Morcheebában fogsz énekelni?

Nem, azt hittem, ott a vége, és az igazat megvallva boldog voltam a tudattól. Természetesen ettől még szívszorító dolog volt ez az egész, de örültem, hogy új dolgokat próbálhattam ki, hogy Los Angelesbe utazhattam, és egy olyan producerrel készíthettem lemezt, aki korábban Madonnával és Bob Dylannel is dolgozott. Ebből született meg a Mind How You Go, amit egy másik album, a Keeping Secrets követett. Aztán elérkezett a döntés pillanata: visszaszállok-e a Morcheebába. Nem volt egyszerű, hiszen a szakítás rengeteg fájdalommal járt. De végül örülök, hogy megtettem. Azt hiszem, a rajongók is örülnek neki, bár egy kis időre volt szükségük, hogy felvegyék a lépést.

Sokan észre sem vették, hogy kiszálltam, főleg, hogy utánam is egy fekete énekesnő volt, azt hitték, én vagyok az.

Aztán most kijöttünk a Head Up High című lemezzel, és az emberek izgatottak lettek, hogy visszatértem – pedig ennek valójában már 3 éve.

És a kiválásod után nyomon követted azért valamennyire a Morcheeba pályafutását?

Időre volt szükségem. Ez olyan, mint egy fájdalmas szakítás. Nem szeretnéd az exedet az új párjával látni, főleg nem úgy, hogy a te ruháidat viseli! (nevet) Ezért nemigen mentem el a koncertjeikre vagy ilyesmi. A férjemet viszont továbbra is nagyon foglalkoztatta a dolog, kedves volt, mindig mondta nekem, hogy „jaj, ez a lány borzasztó, te sokkal jobb vagy!”. De most már persze máshogy állok a dologhoz. Minden okkal történik.

A férjed fontos szerepet játszott abban, hogy újra a Morcheeba énekesnője lettél. Mi volt az, amivel sikerült meggyőznie?

Azt mondta, meg kell tennem a rajongókért, a Morcheeba hagyatékáért. Én pedig hisztiztem, hogy nem akarom! (nevet) Rengeteget vitatkoztunk ezen, de végül meggyőzött, hogy magam miatt is meg kell tennem, hogy legyőzzem azt a sok keserűséget, ami az évek alatt felgyülemlett bennem. A fiúk nagyon kegyetlenül bántak velem, és nem igazán kedveltem őket. Aztán lehetőségünk nyílt arra, hogy átbeszéljük a történteket, és sokkal kedvesebbek, nyitottabbak és boldogabbak voltak, mint azelőtt. Ezért úgy döntöttem, hogy újra velük szeretnék énekelni, ők pedig nagyra értékelték, ami szintén jólesett. Szóval köszönjétek a férjemnek, Steve-nek! (nevet)

És most ő a basszusgitárosotok. Ez jó vagy rossz dolog, hogy állandóan ott van körülötted?

Ez egy nagyszerű dolog. Steve-et a zenekaron keresztül ismertem meg, road volt. Barátok lettünk, majd szerelmesek, és úgy éreztük, csak kényelmetlenséget okoz a kapcsolatunk, ezért nem jött többé velünk turnézni. De mikor visszaszálltam, úgy éreztem, eljött ennek is az ideje, már megtanultuk kezelni a dolgot. Nem voltak különösebb elvárásaim, és nem követelőztem, az volt az egyetlen kikötésem, hogy Steve is jöhessen velem. A szólólemezeimen együtt dolgoztunk, együtt írtuk a dalokat. Úgy éreztem, nélküle nem boldogulnék.

A turnézás nagyon magányos dolog tud lenni, főleg, mikor te vagy az egyetlen nő.

Persze remekül kijövök mindenkivel, és… Te jó ég, mennyit beszélek! Térjünk csak vissza a kérdésre, a válaszom: igen, jó dolog. (nevet) Tegnap például elmentünk egy fürdőbe, szóval mikor van egy szabadnapunk, igyekszünk úgy tenni, mintha nászúton lennénk.

http://vimeo.com/75199465

De a gyerekeket otthon kell hagynotok.

Most sajnos igen. A nyáron majd jönnek ők is. Helyesebben a nagyfiam már nem, hiszen 18 éves, és dolgoznia kell. A kisebbik fiam csak 5 éves, de 4 és fél éves koráig nagyjából mindenhova jött velünk, egész nap apa és anya nyakán lóghatott, ami egy kivételes dolog, kevés embernek adatik meg, hogy ennyi időt töltsön a szüleivel. De sajnos ez nem tarthat örökké, így áldozatokat kell hozni, az ő érdekében. És ez csak egyre nehezebb lesz. Most még fel sem fogja nagyon, hogy ha nem vagyunk épp otthon a szülinapján, ezért egy másik nap ünnepeljük, de ahogy nő, egyre több mindent ért.

De minden nap videochatelünk vele, és egy fantasztikus cseh au pair vigyáz rá. Egyébként érdekes, az előző pont Magyarországról volt.

Szóval nem hiányol minket annyira, de persze ez nem ugyanaz, mintha valóban ott lennénk vele. A nővére és a bátyja szerencsére ott van mellette és figyelnek is rá. Nem ez a szülőség ideális formája. Van egy nagy naptárunk, ebben bejelöltük, mennyi időt töltünk távol, és ha megnézzük, nagyjából az év 70 %-ában otthon vagyunk, ami nem olyan rossz. Emlékszem, mikor a kislányom 6 éves volt, és megmondtam neki, hogy egy napra elmegyek, mire ő üvölteni kezdett, hogy egy nap az rengeteg idő! Én pedig csak néztem, és azt gondoltam, na jó, most öljetek meg! Remek érzékük van, hogy keltsenek bűntudatot az emberben! (nevet)

Interjú: Biczó Andrea
Fotók: Csillag Patrik

Címkék: morcheeba, petőfi csarnok, skye edwards, new beat, interjú, pecsa