„Lehetetlen lecserélnünk az életünket, mert azzal saját magunkat öljük meg” – Interjú Spáh Dáviddal
Bizonyára sokan játszottunk el annak gondolatával, mi történne, ha megváltoztathatnánk múltbeli döntéseinket, ezzel újraírva sorsunkat. A Még egyszer főhőse lehetőséget kap erre. Spáh Dávid regényében nem egyszerűen egy negyvenes évei elején járó családapa életközepi válságával, kételyeivel és hárításaival ismerkedünk meg. A regény öniróniával, mégis szigorúan körvonalazza sokszorosan kiábrándult főhősének realitását és rendezi új megvilágításba korábbi élete döntéseit és azok következményeit. Meg persze mindazt, amiről ő nem tehet. Az elsősorban reklám-, és dokumentumfilmekkel dolgozó szerzőt első regényéről kérdeztük.
Miben volt más megírni a könyvet egy forgatókönyvhöz képest?
A forgatókönyvírás szerintem részben, vagy akár egészben is csapatmunka, és mindig annyiban piaci alapú, hogy ma már nagyon ritka, hogy egy olyan forgatókönyvből készüljön film, amit az ember csak úgy elkezdett magának írni. Vagy olyan témát keres eleve, amiről tudja, hogy az adott időszakban jól értékesíthető, van aktualitása, sikeres lehet, meg lehet finanszíroztatni, vagy eleve megbízást kap, hogy dolgozzon ki valamit. Emellett nagyon gyakran, különösen sorozatoknál külön válik a plot (storyline) és a dialóg írása. A könyvírás teljesen más abból a szempontból, hogy az ember az egész egységet egyedül kezeli, és már nem is biztos, hogy tudja, hogy miért írja, maximum azt, hogy mikorra kell vele elkészülnie.
Az elkészült történet egy konklúzió, valaminek a végpontja, vagy inkább új gondolatok ugródeszkája?
Egyfelől nem mondom, hogy ne tudtam volna még egy évet foglalkozni ezzel a könyvvel, de nem lehetett. Barna (a Még egyszer főhőse) története önmagában olyan történet, aminek nehéz megtalálni a végét, hogy pontosan hol ér ez véget, hol tartunk már eleve az elbeszélő megszólalásakor, ezt is nehéz megfogni. Ha azt nézzük, hogy számomra mit jelent a könyv létrejötte, nagyon sok gondolat már írás közben fölkerült a jegyzeteimbe, amikről egy másik történeten keresztül kell beszélni, vagy akár több másik történeten keresztül.
Nagyon hangsúlyos a történetben a „mi lett volna, ha?” kérdés. Ha nincs pandémia, akkor most itt lenne a könyv?
Egészen biztos, hogy igen. Azt természetesen nem tudhatjuk, hogy ez a könyv lenne-e itt. A karanténok ideje alatt szinte egyetlen egy betűt sem írtam le ebből, de maga az ötlet éppen a karanténban született meg. Ilyen értelemben létezik egy összefüggés, hiszen az a fénykép (egy általános iskolai osztálykép – szerk.), ami szereplője is ennek a történetnek a pandémia alatt került elő.
A korábbi munkásságodból adódóan bizonyára fontosak számodra a vizuális utalások, a tárgyak. Gondoltad, hogy a korábban említett fényképnek tárgyszerűen bele kell kerülni a történetbe?
Nem gondoltam, hogy így bele kell kerülnie. Talán az egyik legélvezetesebb az a néhány nap volt, amíg azt a részt írtam, amikor a fénykép előkerül. Nagyon meg is viselt. Sokszor álmodtam rosszat közben, de egyszer csak megjelent a fénykép a sztoriban, és azonnal a helyére is került. (Aztán kikerült onnan.) Ez valószínűleg valahol mélyen elhelyeződött bennem, ott motoszkált, és tulajdonképpen megírta magát.
Elképzelted az ideális olvasót vagy a jövőbeli olvasót, akár írás közben, akár azután, hogy elkészült a könyv?
Nagyon sokszor kaptam meg azt, hogy elképzeltem-e. Zavart egy picit, hogy nem tudtam még azon belül se leszűkíteni, hogy nőknek vagy férfiaknak írok. Azzal voltam elfoglalva, hogy a ritmus jó legyen. Az, hogy mikre épül ez a ritmus, önmagában egy fantasztikus játék. Nem gondolkodtam azon, hogy valakinek az igényeit ki kell szolgálni. Azt gondoltam, hogy a történet, ami megfogalmazásra kerül, így tud a legjobban megszületni, és nekem ezt kell kiszolgálnom.
Azt is mondtad korábban, hogy mivel gyerekszínész voltál, ezért merül fel, hogy ez egy önéletrajzi ihletésű könyv lehet.
Egészen pontosan ebben látom az okát annak, hogy ráírták a kiadónál a könyv borítójára, hogy ez egy regény – hogy félreértés ne essék.
Van viszont olyan réteg, akikben ez nem merül fel. Te mit gondolsz, hogy veszi kézbe ezt a könyvet egy huszonéves, aki nem ért minden referenciát 30-40 évvel ezelőttről?
Egyrészt azt gondolom, hogy attól még, hogy valami a múltban játszódik, korosztálytól függetlenül olvassuk, fogyasztjuk. Különösen egy olyan történetnél, ami tartalmaz fantasztikus, mágikus elemeket, vagy a realitásokat mágiába fordítja, ennek nem kell számítani.
Én gátlástalanul beleírtam, hogy mit kell „megguglizni”, ha az ember nem érti. Ezzel nemcsak azt akartam deklarálni, hogy ezzel tisztában vagyok, hanem folyamatosan tartottam egy vizsgálatot is, hogy észreveszem-e azokat a dolgokat, amiknél már ez kellhet.
Szerintem egy átlag mai huszonéves, ha egyáltalán könyvet vesz a kezébe, akkor, ha az a történet a jelenben játszódik, valóban izgalmas és egy mai húszévessel történik, akkor se elkerülhetetlen, hogy néha bele kelljen keresnie valamibe, nem is azért mert feltétlenül kell, hanem mert ő kíváncsi. Szóval szerintem ez a dolog megoldódott, nem közösítünk ki. Az egy másik kérdés, hogy hülyeség vegyes társaságban olyan viccet mesélni, amit csak egy szubkultúrában értenek, vagy aminek a vége előtt hozzá kell tenni a kínos csöndben, hogy „hát ehhez ugye ott kellett volna lenned”. Az egy hiba lett volna, de ezt igyekeztem kiküszöbölni. Szerintem, ha valaki nem tudja, mi az a Gabi fogkrém, attól még megcsapja a szele a közegnek, amiben egy terméket így lehetett nevezni.
A főszereplő nagyon változatos referenciákat használ az elbeszélés során. Ez az ő sajátja, vagy te is ilyen változatos referenciákkal kommunikálsz a mindennapokban?
Inkább azt mondanám, hogy nagyon élvezem azoknak az embereknek a társaságát, akik így kommunikálnak és változatos referenciákban tudnak gondolkodni, mert ha valaki soviniszta ebben a kérdésben és mindig csak sportreferenciákat vagy képregény referenciákat vagy mély irodalmat hoz fel a múltból, az előbb-utóbb olyan emberré válik, aki hogyha kimegy a szobából, az inkább olyan érzés, mintha bejött volna valaki. Az elbeszélőnek ezt azért tartottam fontosnak, mert szerintem generációs kérdés, hogy egyszerre referálunk a múltra, a jelenre, és a jövőről való gondolkodásra.
Iszonyatos mennyiségű változás, amit mi végignéztünk; a kisdobos avató ünnepségtől odáig eljutni, hogy a telefonommal fölszállok egy rollerre, amit utána leteszek, ezért úgy fizetek, hogy készpénzt gyakorlatilag nem is láttam…
Korábban meséltél róla, milyen közös pontok vannak közted és a főszereplő között a gyerekkorotokban, életutatokban. Miben tartod magad leginkább különbözőnek tőle?
Bennem kiölhetetlen a remény az emberekkel kapcsolatban. Nem adom itt föl, mint ő. Nagyon csábító lenne egy olyan álláspontra helyezkedni, ahol az ember túllép a reménykedésén, az embertársaiba vetett hitén, és ezzel megóvja magát, mint egy sündisznó, mert mindenki az ellensége, tehát nincsen kiszolgáltatva kellemetlen meglepetéseknek. Én ebben bizonyos naivitásaimhoz próbálok ragaszkodni.
Beszéltél arról is, hogy a generációd hajlamos a környezetét, külső eseményeket hibáztatni azért, ami a jelenben van. Nem gondolod, hogy minden generáció talál magának valamit, amire rátolhatja az egészet? Mint az én generációm és a pandémia.
A pandémia a ti generációtok számára körülbelül annyira lesz lényeges, mint a rendszerváltáshoz képest a taxisblokád. Nem ez lesz a meghatározó, hanem ami most jön. Minden katasztrófa előtt van valami kisebb, ami mindenkit érint globálisan, aztán jön valami, ami elnyomja.
Nem azt akarom mondani, hogy szörnyű, ami következik, hanem inkább azt, hogy a körülmények hibáztatása egy öröklött valami. Azt nem tudom megfejteni, hogy ebben az országban miért ennyire erős, miért van ennyire nagy múltja, miközben, ha visszalapozunk száz évet, nagyon sok független, tevékeny ember élt az országban, akiknek voltak terveik, meg irányok, amerre haladni akartak.
Hogy miért lesz a következő nemzedékeknek is ennyire jelen az életében, hogy állandóan a körülményekkel foglalkozunk és csak minket tép a balsors régen. Azt gondolom, ez részben illúzió, amitől muszáj lesz megszabadulni, mert nem fogjuk látni, milyen jó nekünk.
A könyvben szó esik róla, mennyi potenciál van a gyerekben, aki ki se mer kéredzkedni az óráról a mosdóba. A rendszer ideális “alapanyaga”. Szerinted ahhoz képest, amit te megéltél gyerekkorodban, ugyanezeket a tapasztalatokat szerzik a mai iskolások?
Szerintem van változás, nagyon sok rossz változás is. Hosszú ideig az oktatásnak az volt az egyik válsága, hogy azok, akik a tanári pályán voltak, nem oda indultak, hanem ott maradtak. Most azt gondolom, hogy aki a tanári pályán maradt, az már egyfajta hős. Azon belül is sokféle ember létezik és felnőttként a gyerekek között lenni nagyon sokakból ki tudja hozni nemcsak a jót, hanem a legrosszabbat is. Az én gyerekeim nagyon szerencsések, mert fantasztikus pedagógusok foglalkoznak velük. Én azt tartom bajnak, hogy ahogy az én gyerekeim tanulnak, úgy az egész országban tanulhatnának a gyerekek. Nem kéne őket különösen szerencsésnek tekinteni, és sajnos mégis azt kell mondjam, hogy kivételesen szerencsések.
Az egyik szereplő kapcsán megfogalmazódik, hogy nem tudunk anélkül élni, hogy másokat ne bántsunk. Te hogyan viszonyulsz ehhez a kérdéshez?
Mindenki tesz magával engedményeket, ebben én sem vagyok kivétel.
Fel tudom idézni azokat az embereket az életutamból, akiknek nem volt kimondottan nagy szerencse, hogy velem találkoztak, ahogy azokat is, akikkel nekem nem kellett volna találkoznom.
Arról szól ez a megállapítás, hogy azért érdemes odafigyelnünk a más emberek formájában minket érő csapásokra, mert nem szabad elfelejteni, hogy mi is játszhatunk hasonló szerepet egy másik ember életében. Ez nem feltétlenül szándékos, egyszerűen csak megvannak a határai az empátiánknak. Ebben folyamatosan fejlődnünk kell, de az emberek egyszer csak már nem tudnak lelassítani valakinek, vagy ha igen, akkor azért máshol vagy mások fizetnek.
Korábban megfogalmaztad, hogy minden megragadott lehetőség egyben egy elszalasztott esély és a könyv is sok mindent relativizál. Te ezt tudod napi szinten tudatosítani magadban amikor döntéseket hozol?
Ha úgy élnék, hogy erre a kérdésre igennel tudnék válaszolni, az szörnyű elaprózása lenne a koncentrációmnak, amit látok is sokszor, mások pedig ennek az ellenkezőjét teszik. Próbálom magamat olyan helyzetbe hozni belül, mielőtt még hozzászólnék valakihez először egy nap, hogy a fekete-fehér megítélést kitörlöm magamból. Kételyt igyekszem magamban fenntartani azzal kapcsolatban, hogy jól ítélek-e meg valamit. Próbálok egy álláspontot, egy filozófiai pontot megtalálni ebben a koordinátarendszerben, de egyáltalán nem biztos, hogy ez sikerül.
Barna a múltjába visszakerülve nem a következményekkel törődik, annak ellenére, hogy tudni véli, mi „csúszott félre” az életében. Szerinted ez a realitás?
Szerintem az emberi gyengeség a legfontosabb tényező minden történetben, nem az erő határai, hanem a gyengeség ereje. Amikor ezek a felelőtlenségek történnek Barna részéről, ő valójában képtelen ellenállni a tapasztalatoknak, amik így érhetők el. De az is, amit elvár tőle a szabályokat felállító ellenlábasa, teljességgel arra utazik, hogy kudarcot érjen el, hiszen „ez az ember erre alkalmatlan”.
Én azt állítom, hogy a legtöbb ember előbb-utóbb megtörne. Van egy rövidke, de árulkodó mondat a vége felé, amikor arról beszél Barna, hogy „Nem tudom, hányszor kellett újra és újra nekifutnom, hogy (…) végül visszaérkezhessek ebbe a különös jelenbe (…)”. Azt próbálom ezzel elmondani, hogy lehetetlen lecserélnünk az életünket, mert azzal saját magunkat öljük meg.
Várhatók még további könyvek? Vagy a Még egyszer filmrevitele?
Az biztos, hogy én írni fogok. Hogy megjelenik-e könyvem, azt nem én mondom meg, de merem remélni. A film tekintetében… részemről már 2023 őszén elkezdhetnénk forgatni, elég hamar meglennénk a forgatókönyvvel és szépen elő lehetne készíteni a gyártást. Nem hiszem, hogy csak Magyarországon meg tudna valósulni. Nagyon boldog lennék, fogok pályázni és mindent el fogok követni érte. Ha ezek után néhány éven belül nem látható ez a film, akkor ez rajtam kívülálló okokból alakult így. Magyarországon 2022-ben zajlik ez a beszélgetés.
Fotók: Libri, Ajkai Dávid
