Kodaline
A dalaink inkább organikusan és lassan lettek népszerűek – Kodaline interjú
A modern rockot játszó ír Kodaline zenekar négy régi jóbarát közös projektje. A kvartett idén ősszel jelentette meg ötödik albumát Our Roots Run Deep címmel, melynek különlegessége, hogy korábbi dalaikat emelte új köntösbe, ugyanis élő akusztikus felvételeket kaptunk, mellyel turnéra is indultak Európában. A lemez és a koncertek idejére a zenekar kiegészült egy csellistával és egy zongoristával is. Budapesti koncertjük előtt az albumról, barátságokról, mentális egészségről és közösségi médiáról is faggattuk Vinnyt Mayt, a dobosukat.
Korábban fesztiválon léptetek csak fel Magyarországon, mit vártok a mai estétől? Melyiket szeretitek jobban, a klub vagy a fesztivál koncerteket?
Nem igazán tudjuk, de az első önálló koncertünk lesz itt és nagyon izgatottak vagyunk. A fesztiválok mindig mások összehasonlítva a klubkoncertekkel, mert oda nem mindenki azért jön el, hogy téged meghallgasson. Neked viszont meg kell próbálnod megnyerni őket, hogy biztosan maradjanak.
Nagyobb a nyomás olyankor, hiszen amikor klubokban játszunk az emberek fizetnek azért, hogy meghallgathassanak minket.
Így kicsit más, nyugodtabb játszani, mert mindenki szereti a zenéd a teremben és ez talán megkönnyíti a helyzetet. Igazából nagyon izgatottak vagyunk, hogy Budapesten lépünk fel, mert gyönyörű város, jó itt lenni és végre most egy kicsit több időt is eltölthetünk itt. Amikor fesztiválon lépünk fel, akkor általában csak iderepülünk, lenyomjuk a koncertet és repülünk is tovább, szóval eddig nem igazán tudtunk körülnézni. Egyébként tényleg elég különbözőek a klub és fesztivál fellépések, mindkettőnek megvan a maga előnye és hátránya is. Talán a saját koncerted tényleg nyugodtabb, de közben mindent magadnak kell elérj, hogy jó legyen. Nem okolhatod a rendezvényt vagy az időjárást. (nevet) Biztosra akarsz menni, hogy minden jól sikerül. Ez a turné nagyon jól ment eddig, minden nagyszerű volt, így reménykedve nézünk a jövőbe is.
Nemrég megjelent a turnénak is nevet kölcsönző albumotok, amely különleges bőrbe bújtat régebbi dalokat. Miért egy ilyen jellegű lemezzel jelentkeztetek és nem egy teljesen új anyaggal?
Ez valami olyan, amit mindig is meg akartunk csinálni és amikor jött a Covid, jött a lehetőség is. Tudod hasonlóan képzeltük, mint a Foo Fighters Skin and Bones lemezét, a Nirvana MTV Unplugged, vagy Thin Lizzy Live and Dangerous albumát. Ezek mind nagyszerű anyagok. Szóval, mindig is szerettünk volna ilyet, és a dalaink egyébként is egy zongorán vagy gitáron íródnak, így a turné és az album visszarepíti a számokat abba a formátumba. Az emberek most hallhatják így is őket, mert általában csak a végleges, meghangszerelt verziókkal találkoznak, elektromos gitárokkal, dobokkal, ilyesmi.
A turnén élőben elhangzó dalok is visszafogottak, olyanok mint amilyenek akkor voltak, amikor megszülettek.
Amikor aláírtuk a szerződést az új kiadónkkal, kérdezték, hogy miért nem vesszük fel az anyagot és készítünk egy élő akusztikus albumot. Mi pedig úgy gondoltuk, hogy ez egy nagyszerű lehetőség, szeretnénk élni vele.
Elég régóta ismeritek egymást. Meséljetek, mi a titka a jó barátság megőrzésének, miközben rengeteget turnéztok együtt?
Amikor nem turnézunk külön válnak útjaink és eltöltünk távol egymástól egy kis időt. Az első pár évben belecsúsztunk abba, hogy kb. 18 hónapig turnéztunk, majd egyből félévre stúdióba vonultunk dolgozni az új lemezen és megint vissza a buszba, ahogy megjelent az anyag. Mostanra már lelassítottunk, pihenünk kicsit a turnék között, egyrészt öregebbek is vagyunk, másrészt Jay (Jason Boland, a zenekar basszusgitárosa – a szerk.) és én is megházasodtunk, nekem egy kisfiam is van. Mostanra mindenkinek megvan a maga élete a zenekar mellett, és szerintem ez nagyon fontos.
Nem látjuk egymást folyton amikor otthon vagyunk, de találkozunk amikor promózni kell, vagy rögzítünk egy dalt a stúdióban.
Megpróbáljuk kicsit leválasztani a zenekarról a magánéletünket. Mindannyiunknak megvan a maga külön baráti köre is, amikben persze vannak átfedések, de így amikor találkozunk nem arra gondolunk, hogy „téged kellett néznem egész héten”. (nevet)
Gondolom ez segítség számotokra.
Kellemesebb így, mert van, hogy egy-két hét is eltelik mire újra látjuk egymást. Amikor pedig turnézunk, kb.14 emberrel utazunk együtt, szóval rengeteg lehetőségünk van kisebb csoportokra oszlani. Mindenki azt csinálhatja, amihez éppen kedve van és nem idegesíti a másikat vele.
Azért nyugtass meg, hogy tényleg nem csak a munka miatt találkoztok…
(nevet) Hát igen, találkozunk, ha valakinek szülinapja van vagy bulit tart, persze, hogy ezekre elmegyünk. De egy általános hétköznapon nem igazán, mert annyi évet töltöttünk már el kvázi egymás nyakán élve. Amíg turnéztunk, mindenhova együtt mentünk és mindent együtt csináltunk. Mármint szeretjük ezt, de az is jó érzés, amikor végre hazaérsz ezek után. (nevet)
Tényleg csodálatos, a legjobb dolog a világon a barátaiddal turnézni és dolgozni. Olyan, mintha a gyermekkori álmunk lenne.
Markkal és Stevvel (Mark Prendergast gitáros és Steve Garrigan énekes – a szerk.) 14 éves korunk óta ismerjük egymást, most 32 vagyok, az életem több, mint felének részei voltak már. 15 éves korunk óta zenélünk együtt, amikor megnősültem ők voltak a tanúim. Szóval igen, hihetetlen, hogy ezt megoszthatom olyanokkal, akiket tinédzserkorom óta ismerek. Izgatottan várom a folytatást is. Annyira szerencsések vagyunk, ez a világ legjobb munkája.
A mentális egészség témája egyre népszerűbbé válik a zeneiparban is. Mit gondoltok erről?
Szerintem létfontosságú, hogy beszéljünk erről. Azt gondolom, hogy túl sokáig volt már így is stigmatizálva a dolog, mint hogy a férfiak nem sírnak, nem mutathatnak félelmet vagy érzéseket, stb…
Ez hülyeség. Rengeteget sírok, filmeken, vagy egy rossz nap miatt. Szóval igen, létfontosságú, hogy beszéljünk róla.
Személy szerint nekem nem volt gondom a szorongással, vagy a depresszióval, talán az előbbivel egyszer-kétszer, de sosem huzamosan. Marknak és Stevenek viszont igen, voltak tanácsadáson, beszélünk róla, és elég nyíltan nyilatkoznak arról, amivel meggyűlt a bajuk a múltban. Steve könyvet is írt a tapasztalatairól a szorongással kapcsolatban (Steve Garrigan – High Hopes: Making Music, Losing My Way, Learning to Live – a szerk.).
Járnak is terápiára?
Azt hiszem, ő még mindig jár terápiára, Mark is járt régebben, elég nyíltan beszélünk ezekről egymás közt. Létfontosságú, hogy destigmatizáljuk és normalizáljuk ezt. Teljesen normális dolog, hogy nem vagy mindig rendben és nem lehet mindenki boldog állandóan. Van egy ír mondás: „egy megosztott probléma, egy elfelezett probléma” („a problem shared is a problem halved” – a szerk.). Úgy érzem, ha az emberek beszélnek róla, az levesz kicsit a nyomásból a mellkasukon, mert van, akiben bízhatnak, aki tudja, min mennek keresztül. Szerintem, minél több ember beszél erről nyitottan, annál jobb. Azt hiszem, a zenénkkel is így van valahogy.
A zene egy terápiás eszköz, mintha levezetnénk a stresszt, hiszen a tapasztalatainkról, az élményeinkről írunk dalokat.
Amikor pedig rajongókkal találkozunk koncertek után és elmesélik, hogy bizonyos dalok hogyan hatottak rájuk, segítettek nekik, vezették át őket vidám és szomorú pillanatokon, az hihetetlen. Segíteni tudunk más embereknek, hogy beszéljenek egy pszichológussal vagy a barátaikkal, családjukkal a problémáikról. Ez a legjobb dolog a világon.
Amikor indult a zenekar, a social media még csak gyerekcipőben járt, ma már szinte elvárás, hogy egy előadó a legtöbb online platformon is megtalálható legyen. Hogyan alkalmazkodtatok ehhez?
Már a kezdetektől fogva – amikor 2012-ben aláírtuk az első szerződésünket egy kiadónál – mi kezeltük az online felületeinket is. Akkoriban csak Facebook és Twitter volt, az Instagram nem igazán ment még. Mindig is mi csináltuk, mert szerettük volna, ha kontrollunk van afelett, amit közvetítünk.
Továbbá szerettünk volna betekintést adni a zenekar életébe, hogy mi is csak normál emberek vagyunk a nap végén.
Csak a munkánk szokatlan, de ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más, érzésekkel, barátokkal, családdal és miegymással. De egyébként igen, a közösségi média megváltozott, a mostani kiadónknál már van egy csoport akik segítenek nekünk, de azért jobbára még mindig miénk a kontroll, mi posztolunk.
Az online jelenléttel kapcsolatban milyen változásokat éreztek a kezdetekhez képest?
Egyértelműen nehezebb manapság naprakésznek lenni. Az Instagram is hihetetlenül fontos lett, itt a TikTok és egy ideig Snapchat is nélkülözhetetlen volt. Te meg próbálod az összeset letölteni a telefonodra és jelen lenni rajtuk. Ez zavarhatja azt, amit próbálunk csinálni, nagy segítség tud lenni, ha kívülről is foglalkoznak ezzel. De ilyen ez, így működik a szórakoztatóipar, folyton posztolnod kell. Amitől meg minden eldobhatónak tűnik például, hogy szinte kötelező felugrani egy trendre a TikTok-on, vagy mész a süllyesztőbe. Szerintem ez hülyeség, a rajongóink ezektől függetlenül is szeretnek.
Mi nem az instant hírnévért dolgozunk, sosem volt „hirtelen” slágerünk, a dalaink inkább organikusan és lassan lettek népszerűek.
Így jutottunk oda, ahol ma tartunk. Az instant sztárság dolog olyan, hogy minél könnyebben jön, annál könnyebben megy. Mi csak próbáljuk megtartani a rajongóinkat és növekedni egy sokkal természetesebb módon, mintsem, hogy buta táncokat lejtsünk a TikTok-on. A harmincas éveinkben járunk, nem csinálunk már ilyen szarságokat. (nevet)
