2010: Űrodüsszeia – Flying Lotus – Cosmogramma
Hasonlóan a múltkori Wavves-hez, most ismét magányos farkasokkal táncolunk, ugyanis a Flying Lotus név mögött szintén egyetlen személy (robot?) áll, név szerint Steven Ellison. A 26 éves srác már harmadik albumaként jegyzi a Cosmogrammát, melyet a 2006-os 1983, illetve a 2008-as Los Angeles, valamint számos EP előzött meg. FlyLo saját elmondása szerint ez a lemez végre valóban olyanra sikerült, amilyet megálmodott. Nos, hogy mi járhatott a fejében zeneszerzés közben, arról sajnos gőzöm sincs, de hogy elégedett lehet az eredménnyel, annyi szent.
Az album alapvetően követi az előző koncepcióját: viszonylag sok szám, (néhány kivételtől eltekintve) viszonylag rövid időtartammal felvértezve, ám ez senkit ne riasszon vissza, a másfél perces trackek is bőven megállják a helyüket önálló tételekként. Több műfaj határán egyensúlyoz a lemez, melyek közül leginkább az avantgarde jazz, az elektronika, és a hiphop emelhető ki, főleg az első kettő. Na de irány a kabin, jöjjenek a részletek. A korong első harmada az elektro vonalat domborítja ki, s bár a
Clock Catcher igencsak vészjóslóan indul, csak pár másodpercnyi türelem, és a lehető legnyugodtabban dőlhetünk hátra.
Igaz, nálam Thom Yorke kissé megtörte a meditációt az …And The World Laughs With You-ban, de felteszem, a hallgatók nagy része pozitívumként könyveli el a Radiohead vezér vendégszereplését.
Néhány húzósabb ütem tarkítja ugyan a felhozatalt (Pickled!, Nose Art), mégis kifejezetten elszállós kis darabok sorakoznak a Cosmogramma ezen szakaszában, igaz, nálam Thom Yorke kissé megtörte a meditációt az …And The World Laughs With You-ban, de felteszem, a hallgatók nagy része pozitívumként könyveli el a Radiohead vezér vendégszereplését. Ezt követően a töredezett Mmmhmm (a klip kötelező) ágyaz meg a jazz-szakkörnek, s egyben a lemez legjobb dalainak. A hibátlan alapot és vonósokat felvonultató Do the Astral Plane személyes favorit, de a kellemes German Haircut vagy noir-os Recoiled is annyira profin pakol a helyére mindent, hogy mire észbe kapnánk, már pörgethetjük is vissza őket.
Talán a Dance of the Pseudo Nymph egyesít igazán minden morzsát az albumról, ám ennek ellenére – zseniális módon – mégsem olyan túláradó, mint amilyennek lennie kéne. Végül következzen a záró hármas: a Drips / Auntie’s Harp időben kacsint vissza az Intro-ra, nehogy esetleg elfelejtsük, honnan is érkeztünk, a Table Tennis pedig hiába ötletes, sajnos mindössze némi zavart kelt az album harmóniájában. Mi azonban gyorsan felejtünk, és a Galaxy In Japan is időben siet a segítségünkre, hogy kicsit kijjebb rugdosson az exoszférán, de ezen a ponton mindez már fel sem tűnik.
A fekete lyukakra azért figyeljetek.
9/10
Warp Records; 2010 – 47 perc, 17 szám
Szerző: TT
Címkék: Lemezkritika
A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!
