Zenét zenével – beszámoló a lengyel OFF fesztiválról

Sajnos meglehetősen szerencsétlenül indult a fesztiválra való kijutás, ugyanis a legolcsóbb opciónak tűnő polskibus járata kerek egész 5(!) órát késett, így tulajdonképpen a teljes első napot sikerült kihagyni, azaz olyan fellépőket, mint a Beak>, az indiepop-folk vonalon mozgó Feist vagy az igazán különlegesnek ígérkező Michael Gira (Swans) szóló akusztikus koncertjét. De emiatt most kár lenne bánkódni, az az előzetes programnézegetés közben is egyértelműen kitűnt, hogy a szervezők is inkább a másik két napra sűrítették össze a legjobban várt produkciókat, szóval lássuk is, milyen volt végigtolni egy ilyen eklektikus és érdekességekkel teli line-upot.

Mielőtt azonban a koncertek boncolgatásába kezdenénk, néhány szót magáról a fesztiválról. Az OFF tulajdonképpen Katowice külvárosában foglal helyet, ahova a belvárosból ingyenes buszjárat visz ki kábé 15 perc alatt, így a megközelítés abszolút problémamentes, ráadásul a koncertek előtti városnézés is könnyen megoldható. A kemping egy külön elkerített részen, a színpadoktól nagyjából 300 méterre található, így még pont elviselhető mennyiségű járkálással jár együtt a fesztivál, főképp, hogy a színpadok is egész közel vannak egymáshoz. De hogy azért a negatívumok mellett se menjünk el: Az OFF-on a már egyre több helyen megszokott recycling poharak mellett a lengyel gyülekezési törvény furcsa szabályai is megnehezítik a könnyed és felelőtlen italozást- ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy csak a fesztivál közepén található evős-ivós részen lehet fogyasztani bármit, a színpadokhoz egy pohár vizet sem lehet bevinni. Igaz, a nagyszínpadot pont egész jól lehet látni, hallani az elkerített részről is, bár ez nyilván nem jelenti ugyanazt az élményt.

De lássuk akkor a zenei felhozatalt! A fesztiválon a koncertek minden nap 3-kor kezdődtek, így már mindjárt kora délutáni kezdésként egy hatalmas pszichedelikus pofonba szaladtunk bele a japán Kikagaku Moyo révén, akik a dugig telt „Scena Trójki” sátorban csaptak egy füstös, lebegős bulit a hatvanas éveket megidézve. Ezután az általam borzasztóan várt Ryley Walker koncertjéig még volt egy óra, így átnéztem a Richard Dawson produkciójára, ami a fesztivál legrosszabb koncertje volt számomra. Ezt a „show”-t és Dawson szó szerinti gitártépését nézve erősött meg a gyanú bennem, hogy alapvetően az OFF azért mégiscsak egy kissé sznob fesztivál, ahol az emberek szinte bármit boldogan hallgatnak, ha a megfelelő körítés megvan hozzá-igaz, ennél csak sokkal jobb koncerteket hallottam a későbbiekben. Mint például a már említett jazz-folk fenomén Ryley Walker-ét, akit egy évvel ezelőtt szólóban már sikerült megcsodálnom az A38-on, ezúttal az OFF-ra pedig dobbal, basszussal, valamint a szintén gitár-virtuóz Cian Nugenttel kiegészült zenekarával érkezett. Bár a hangosítás nem volt tökéletes, a gyönyörű zenei megoldások és improvizációk nagyon kellemes és léleksimogató élményt nyújtottak. Ráadásul pont az általam legjobban várt 4 dalt hozták el, mindegyiket egy-egy 10-12 perces jambe csomagolva. Igaz ugyan, hogy számomra a pesti szólókoncert lényegesen lenyűgözőbb volt, mivel ugyanezek a dalok sokkal személyesebben tudtak megszólalni, valamint Ryley Walker virtuozitásának is több hely maradt – de ez legyen csak az én problémám.

Némiképp dilemmába kerültem a következő koncert kiválasztása során, amikor is a kollégák által ajánlott krautrock legenda Silver Apples és PJ Harvey között kellett volna választani – végül salamoni döntésként mindkettőbe belekóstoltam. A Silver Apples tulajdonképpen Simeon Coxe szólóprojectjét takarja a dobos Danny Taylor halála óta, ők ketten a hatvanas években úttörői voltak az akkor hihetetlenül újszerű, szintetizátor, illetve oszcillátor központú, minimalista elektronikus zenének, majd 10 év után feloszlottak, hogy aztán a 90-es években újra visszatérjenek. A koncerten a már 79 (!) éves Coxe cowboykalapban énekelgetett rá főképp backing trackre, amely produkció egyszerre volt mulatságos és rendkívül bájos, ugyanakkor egy 20 perc után már valahol kínos is. Így át is tendáltam megnézni a Szigeten is fellépő PJ Harvey-t és 9 tagú zenekarát, akik viszont egy profi, de sajnos számomra jellegtelen és elég erőtlen koncertet adtak, aminél a fesztiválos hamburger is csalogatóbbnak bizonyult végül. És ha már a kajáknál tartunk, meg kell jegyezni, hogy a fesztivál étel-ital szempontjából is egész jól teljesített, a vegán hotdogtól a hatalmas méretű hamburgeren át a lengyel tradicionális konyháig terjedt nagyjából a választék, mindez jóval a magyar fesztiválárak alatt maradva.

A két, kissé csalódást okozó produkció után vágytam valami igazán ütősre, és ezt a Wolves in Throne Room koncertjén meg is kaptam. A leginkább extreme vagy black metalnak mondható formáció egy kifejezetten érdekes, nagyjából 10 perces dark-ambient intro után belekezdett a zúzásba, és nem is hagyták abba egészen a végéig, ami alatt gyakorlatilag 2 számot játszottak el összesen, igaz addigra már elég nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ennél többet nem is nagyon tudnék ebből hallgatni. A Wolves In Throne Room után hátralévő fellépőket egyáltalán nem ismertem, és még lengyel barátom se tudott szinte semmit például a nagyszínpadon fellépő, hazai Mitch & Mitch-ről.

Érdekes, hogy a fesztivál szervezői a hazai zenekarok közül még véletlenül sem nagyobb neveket, hanem sokkal inkább szűk körben kultikus vagy épp feltörekvő underground bandákat hoztak el, amiket sokszor a OFF-ra látogató lengyelek se igen ismertek-legalábbis akikkel én beszéltem.

A Mitch & Mitch például egy elég jópofa, bulizós, kicsit bossa nova-s, kicsit funk-os, kicsit jazz-es instrumentális zenét csinál, amivel főképp mindenféle ismert slágert dolgoznak fel. Az ő koncertjükön, nagyjából 10 óra magasságában láttam egyébként a fesztiválon először jelentősebb mennyiségű embert táncolni, ami a zenekar érdemei mellett azért jelzi a OFF általános visszafogottságát is ebben a tekintetben. A buli viszont ha már egyszer beindult, akkor nem is akart leállni, ennek biztosításáról pedig a következő koncerten Janka Nabay & The Bubu Gang gondoskodott, akik alighanem a legszerethetőbb figurái voltak a fesztivál teljes felhozatalának. Janka Nabay zenekara a sierra leone-i tradicionális zenét ötvözte a 80-as évek szintipopjával és diszkójával, az eredmény pedig egy pozitív energiákban úszó, végtelenül szórakoztató koncert lett, amit mindenki széles mosollyal táncolt végig. Az afrikai ritmusok után pedig jött a színtiszta Amerika, azaz Talib Kweli, aki kitűnő zenészek által kísérve mutatta meg az old-school hip-hop érvényességét a jelenben is. Kweli, aki még egykor Mos Def-el alkotta a Black Star-t, és aki dolgozott például Kanye West-el és a Roots-al is, mondhatni hozta ami elvárható, így természetesen a közönség ezt a koncertet is önfeledt lelkesedéssel bólogatta végig. Utánuk a nap sokadik és egyben utolsó koncertjét Kornél Kovács adta, amire már sajnos részleteiben nem nagyon emlékszek, csak arra, hogy jól éreztem magam.

Mielőtt áttérnénk azonban a vasárnapi eseményekre, még néhány megfigyelést megosztanék az OFF-al kapcsolatban. Amint a fentiekből is kitűnik, a zenei felhozatalra nem lehet különösebb panasz, és ez nem is véletlen –

ez a fesztivál láthatólag kifejezetten arra szerveződött, hogy a látogatók minimum felületesen figyelve hallgassanak koncerteket a lehető legeklektikusabb felhozatalból.

Ez pedig legyen is elég, mivel a legszükségesebbeken, azaz ételt és italon kívül, csak egy irodalmi sátrat nyújt még a fesztivál, ahol lengyel beszélgetések, könyvbemutatók zajlottak, így tulajdonképpen nem volt semmilyen alternatíva a koncertekkel szemben. Bár elsőre ez kissé fantáziátlannak tűnhet, számomra magyarként elismerésre méltó volt a tény, hogy Lengyelországban van egy akkora zeneértő-rajongó (ha úgy tetszik:vájtfülű) és koncertlátogató réteg, avagy szubkultúra, akik számára már érdemes csinálni egy ilyen volumenű fesztivált. És hogy ez mennyire a Pitchfork-on meg az NME-n nevelkedett réteg eseménye, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy szinte biztosan több bakelit árust láttam az OFF-ra kitelepülve, mint a magyar fesztiválokon összesen. Ezzel a szakmai(as) hozzáállással ugyanakkor együtt járt a jópofa dolgok hiánya is, úgy alapvetően megállapítható, hogy az átlagosnál szinte mindenki igyekezett kicsit komolyabban venni magát a fesztiválon, így érezhetően nagy disztancia volt például egy átlag magyar fesztivál már este 7-kor dajdajozós közönségével.

A vasárnapi nap, és különösen annak esti programja, az általam rendkívül várt Preoccupations–Thee Oh Sees–Swans hármassal elég ütősnek ígérkezett, így a kora délutáni, számomra ismeretlen fellépőket inkább csak lelki rákészülésként készültem hallgatni az esti zúzásra. A nagyszínpad programját a lengyel New People nevű fiatal formáció nyitotta meg, akik nagyon kedves és profin előadott, kicsit funkos beütésű popdalokat játszottak, míg az utánuk jövő, szintén helyi Bastard Disco túl sok eredetiség nélkül hozta a tipikus tengerentúli hardcore/noise rock-ot. Ami ezután következett, az viszont bebizonyította, miért is jó igazán az OFF:

itt ugyanis anélkül, hogy esetleg másról lemaradnál, hihetetlenül érdekes előadókba botolhatsz bele, akikről valószínűleg nem is hallottál.

Én is így voltam az egyébként legendásnak is mondható Idris Ackamoor and his Pyramids-al, akik egyrészt az OFF felhozatalában is kiemelkedően érdekesnek számítottak, másrészt a viszonylag korai időpont ellenére a fesztivál talán legjobb koncertjét adták. A multiinstrumentalista, aktivista, filmrendező és még ki tudja mi mindennel foglalkozó Idris Ackamoor talpig aranyruhában, a fején fáraó sapkával küldte fáradhatatlanul a mindenkit megmozgató szaxofonszólókat, mellette pedig Sandi Poindexter a lehető legnagyobb lazasággal virgázott hegedűn, és ugyanez a zenekar többi tagjáról is nyugodtan elmondható volt. Ezt a tartalmas szórakoztatást a közönség annyira élvezte ráadásul, hogy az OFF-on rendkívüli módon kétszer is visszatapsolták őket.

Ezután úgy éreztem, ezt a szintet maximum tartani lehet már csak a következőkben, de fesztivál még tartogatott meglepetéseket. A nemrég Budapestet is megjárt Preoccupations-al ugyanis megkezdődött az esti darálás, akiket a közönség reakcióiból ítélve nem csak én vártam nagyon. A kanadai post-punk négyes pedig masszív basszussokkal, földbedöngölő dobbal és hasító gitárokkal csinált olyan koncertet, amire egyszerre lehetett őrülten bulizni és befordulva elmerülni a hangzás nyújtotta sötét világban is. A fesztiválon itt láttam először pogót is, ami a a koncert impresszív energikussága miatt mondjuk teljesen várható is volt. A Preoccupations féle súlyos, zakatoló beborulást már nem sok minden tudta volna überelni, csakhogy a következő, és egyben általam legjobban várt koncert a garázsrock atombomba Thee Oh Sees volt, akik ezt a kihívást csípőből vették. Bár tudtam, hogy John Dwyeréktől mindenképp valami lehengerlőre kell számítani, de az a fajta könyörtelen és őrült darálás, ami rögtön a nyitódal Plastic Plant-el kezdetét vette, engem is ledöntött a lábamról. Mondanom sem kell, hogy az egy órás játékidő ágyúgolyó-gyorsasággal telt el, ami során zenekar egy pillanatra sem kívánt visszavenni sem a tempóból, sem az energiából. Nehéz lenne leírni is azt a fajta intenzív, extázis közeli élményt, amit az Oh Sees koncert jelentett, annyi biztos, hogy utána úgy éreztem, én nem akarok már semmi mást meghallgatni aznap. Igen ám, de a Swans fellépése még hátravolt, akik ráadásul a történetük egyik utolsó koncertjüket adták a fesztiválon, ahol egyébként a legtöbben alighanem pont rájuk voltak kíváncsiak. Ha az Oh Sees energiabombáját nehéz szavakba önteni, Michael Gira-ék szuggesztív hangorkánját végképp lehetetlen vállalkozás lenne leírni. Az egyszerre elborzasztó és csodálatos, éteri szépségű, nyugtalanító, sötét energiájú koncert korábban nem tapasztalt dimenziók felé terelte a közönséget, nehezen felejthető experimentális élményt nyújtva. Egy tényleg páratlan zenekar hattyúdalát (bocsánat) láthattuk egy maratoni, két és fél órás szetten, igaz kevesen voltak, már csak a Swans szokásos hangereje miatt is, akik végig bírták ezt a nem éppen hallgatóbarát és rendkívül súlyos performanszt. Én sem tartoztam közéjük, így levezetésként némi könnyedebb élmények után kutatva lötyögtem még egy kicsit egy ismeretlen lemezlovas setjére az evős-ivós területen, ahol aztán annak rendje és módja szerint, a színpadokkal együtt háromkor lelőtték a bulit, és mindenkit elküldtek szépen aludni.

Összegezve: Az OFF ár-érték arányban, azaz hogy milyen zenekarokat láthatsz mennyi pénzért, valószínűleg a régió egyik, ha nem a legjobb fesztiválja. Az emberek alapvetően elég kedvesek, Katowice pedig még bőven megközelíthető távolságra van Magyarországról. Leginkább komoly rajongóknak, zenefanatikusoknak, lemezgyűjtőknek, szakíróknak és egy kicsit a hazai fesztiválszervezőknek tudnám elsősorban ajánlani, akik pedig inkább egy eszementet bulizni és/vagy pörögni akarnak, azok inkább válasszanak a több tucat erre alkalmas fesztivál között.

Címkék: preoccupations, ryley walker, Talib Kweli, Kikagaku Moyo, Swans, Koncert, Thee Oh Sees, beszámoló, OFF Festival, Katowice