(túl)Zajos fogadtatás

Bizonyára elgondolkodtatok, hogy honnan is ered az együttes neve. Nos, a 303 egy körzeti kód, Colorado államban, Denvert és környékét jelenti, amiben helyet foglal Boulder is, ahonnan a srácok jönnek. Itt találkozott Sean Foreman és Nathaniel Motte a banda két tagja. Mit is csinálnak valójában? Általuk electro hop-nak nevezett műfaj, alapvetően egy slágeres irányzat, amire bármily meglepő, a srácok rappelnek. Mind a zene, mind a szöveg elég agresszív és szuggesztív, ami nem is lenne baj, ha nem egyfolytában lenne az. De, hogy folyamatosan bombázzanak minket – amikor már gyakorlatilag két perc után a padlón vagyunk – nem annyira jó. Azért nem, mert nem jut idő fellélegezni, kicsit megnyugodni. Ez persze csak otthoni hallgatásnál ütközik ki. Ha egy bulin szólal meg egy-egy track, arra tökéletesen megfelel. Tekintve, hogy a dallamok fülbemászóak, könnyen táncolhatóak, a szövegek is megfelelően mozognak a buta, a könnyen üvölthető, és elgondolkodtató skálán.

A dalok alapvetően az amerikai popzenei kultúra eddig felhasznált csodás elemeire épülnek. Egyszerű ritmusok, a hangzás világ is eléggé egyhangú, mondhatni a számokat nem különösebben lehet megkülönböztetni egymástól. A kilencedik track az első, ahol találkozhatunk egy kis gitárhangzással, persze az is eltorzítva, de legalább van. Az I know how to say az első igazán jó dal, persze ez is faék egyszerűségű, de szerethető. A lemez címadó dala, a Streets of gold is megfelelően működik, lassan indul, nyílván itt kéne a hallgatónak az érzelmi magashegyen ülnie és ámulnia a látvány szépségén. De az előzőeket figyelembe véve, nem sok esélyt látok arra, hogy idáig bárki is eljut. Nyílván ez egy stílus, amit meg kell szokni, de a folyamatos 180-on levő ritmust képtelenség. Kell a nyugalom mindenkinek. Legalább egy pici.

És amit nyilvánvalóan sokat fogunk hallani különböző tv-csatornákon, rádióállomásokon, klubokban, az a Starstukk című opusz, Kate Perry hathatós közreműködésével. Ez az utolsó szám, a legnyugodtabb, bármily meglepő ez is kicsit sablonos, klisékkel teli. Felvezetés a srácok részéről, női szóló, refrén. Egyértelmű, hogy van igény könnyed zenére is. De az aggasztó, hogy egy album képes ennyire unalmas lenni. Csak reménykedni tudok, hogy nem minden popzenei album lesz ilyen egysíkú a közeljövőben. Mindazonáltal, a Streets of Gold megteszi a hatását majd a szórakozóhelyeken, és azt hiszem, ennél többet nem is akar elérni.

Szerző: Máhr Dani