Technótagadóként az Inota Fesztiválon

A masszív Telekom szponzoráció és az állami támogatásnak (!) köszönhetően az elsőbálózó Inota Fesztivál promójával az elmúlt hónapokban csak az nem találkozott, aki egy internet -és térerőmentes világvégi kunyhóba vonult el átvészelni a nyarat.

Habár a konzervatívabb/boomerebb értelmezésben vett hangszerekkel készült zene és a koncertek szerelmeseként már előzetesen sem éreztem célközönségnek magam, az intenzív marketing, a még nem hozzáértő szemmel nézve is izgalmas koncepció és a mindent felülíró FOMO kombinációjának hála még én is kihagyhatatlannak éreztem az eseményt.

Íme pár zárógondolat egy technótagadótól, mindössze egy napnyi betekintés után.

A helyszín

A fesztivál talán legnagyobb húzóereje és egzotikuma természetesen maga a helyszín, a 2001 óta üzemen kívüli inotai hőerőmű, ahova az elmúlt két évtizedbenleginkább csak filmforgatások idejére tért vissza az élet. Az erőmű területét körbejárva furcsa időkapszulába kerül az ember: a szocialista esztétika keserédes nosztalgiába repít vissza, de a monumentális beton -és vasszerkezetek és az épületek között teret nyerő természet ezzel párhuzamosan egy posztapokaliptikus jövőbe visznek el.

Ezt a nem evilági érzetet erősíti tovább az Inota Fesztivál talán második legnagyobb húzóereje és egzotikuma, a vizuál.

A saját magát is audiovizuális fesztiválként definiáló rendezvény valóban óriási hangsúlyt fektetett a fényekre és installációkra. Egy erőműt, különösen egy elhagyatott erőműt végigjárni önmagában izgalmas, de a hatalmas beton terekbe költöző hang -és fényinstallációk egészen letaglózó élményt adtak.

A zene

Kis országunk már egész jól szerepel fesztivál-felhozatal téren, de a nem kizárólag lakossági veretésre épülő fesztiválokon túl az elektronikus zenei műfajok értőbb és válogatósabb hallgatói nem igazán kaptak eddig kedvükre való többnapos eseményt. Az első nap headlinere, a klasszikus zenét elektronikával ötvöző Nils Frahm egy színpadon osztozott a jóval táncolhatóbb Overmonoval és az Extrawelttel, de az ambient zajok, a kísérleti elektronika és a zakatoló techno ívén helyet kapott minden a lineupban, így egyhangúnak semmiképp nem lehet mondani a felhozatalt.

A szabadtéri nagyszínpad és a világvége-raveknek kiváló helyszínt adó turbinacsarnok mellett a házibulibb hangulatú kantin és az erőmű művelődési háza/színházterme adott helyszínt a programoknak – utóbbi limitált befogadóképessége miatt csak külön jeggyel volt látogatható.

A korrektség jegyében el kell mondani, hogy a fesztivál nem volt teljesen koncertmentes, a nagyszínpad programját a Platon Karataev nyitotta, pénteken pedig Дeva és a Lebanon Hanover hozott kötekedőbb értelmezésben is élőzeneként definiálható produkciót. A zenei és/vagy vizuális programokon túl pedig beszélgetéseken, színházi és táncelőadásokon is részt lehetett venni, tehát még a cinikusabb résztvevőknek is bőven voltak opciói.

Az élmény

Bár az első nap mások beszámolói alapján egészen családias és nyugis hangulatban zajlott, a szombati teltház már egészen más élményt adott. Bár az induló napi kisebb fejetlenség (parkolás, bejutás, stb.) már egyáltalán nem volt érezhető a zárónapon és elviselhetetlen italért sorbanállásokra sem volt példa, a fesztivál két legizgalmasabb vizuális attrakcióját, a hűtőtoronyban és a kazánházban otthont kapó installációkat már csak több órás várakozással lehetett volna megnézni.

Fényből és vizuális ingerből persze így is volt elég, és bár az erőmű falai a kelleténél többször funkcionáltak reklámfelületként, az összélmény így is lenyűgöző és különleges volt.

Hiányérzetet keltett még a koncerttermes programok kihagyása, de teltházas napon nem is próbáltam bejutni, pedig állítólag itt voltak a elektro-laikus hallgatók számára is izgalmas programok. Ezek híján a szombati, mindenki számára látogatható helyszínek felhozatala egy darabig szórakoztatóan idegennek, egy idő után viszont kicsit túl homogénnek hatott.

A fővárosi klubszcéna állandó arcaiból, a zavarbaejtően kúl külföldi és hazai fiatalokból és a Balaton Sound óta leállni nem képes buliveteránokból mixelt közönség egyre kaotikusabb energiája, a végtelen inger és az egészen szürreális környezet viszont így is hamar kimeríti az ilyesmihez nem szokott résztvevőt, így a legkevésbé sem bántam, hogy az első Budapestre tartó transzferbusszal már fél 2-kor suhantunk hazafele.

A konklúziók

Az első és leghangsúlyosabb konklúzió az, hogy ez egy jó fesztivál, aminek bőven van létjogosultsága a jövőben is.

A kezdeti nehézségeket (helyszín limitációi, idő előtt sold out sátorhelyek, árazás, stb.) megugorva és az elsőalkalmas események váratlan és elkerülhetetlen kellemetlenségeiből tanulva jövőre szinte biztosan egy még jobb és még összeszedettebb rendezvényre számíthatunk, esetleg, ha ezt esetleg bárki a szervezők közül olvasná, egy kicsit több, a helyszínnel szintén teljesen kompatibilis post-rock és/vagy post-punk fellépővel (bár nem lehet mindig mindenkinek kedvezni, teljesen érthető ha a fókusz változatlan marad a továbbiakban is).

És a személyes konklúzió? Örülök, hogy ott voltam, de 1. jó, hogy csak egy napra, 2. jövőre célzottan a nyitónapon megyek az ülős-elmélyülős szettekre szóló extra jeggyel 3. ha újra esélyt akarnék adni az elektronikus tánczenének, akkor lehet inkább a lelkivilágommal  kompatibilisebbnek tűnő DAAD-ra megyek el, 4. lassan lehet elfogadom, hogy sosem leszek elég fiatal/kúl a technóhoz, és a szívem csak rosszul hangosított szabadtéri színpadokon és izzadtságszagú, fülledt koncerttermekben felcsendülő gitárzenére tud megdobbanni.

Címkék: deva, nils frahm, platon karataev, inota, INOTA Fesztivál, Overmono, Lebanon Hanover, Extrawelt