Szimfónia a Naphoz, avagy pszichedelkius szörfrock az Allah-Lastól

Még mielőtt megtörtént volna a nagy találkozás a 21. századi Zombiesszal, bemelegítésként egy ígéretes magyar banda hangolta a közönséget. A magát szellemesen’”BuzzcocksPixies”-ként aposztrofáló Dope Calypso a Kollaps és a Haunebu romjain alakult. Kissé punk-rockba hajló dalaikra már szép számmal gyülekezett a tömeg, és Sarkadi Miklós zenekara méltó felvezetőnek bizonyultak az est sztárjai előtt.

Kinks, Byrds, Zombies… Azért nem hangzik rosszul, ha egy mai bandát a hatvanas évek legjobb előadóihoz hasonlítanak. Bár a szörfrock tipikusan a beatnemzedék idejében hódított, az Allah-Las keserédes balladáiban az évtized nyers gitárzenéje és a mai modern hangzás keveredik, mely kombinációval úgy tűnik, meg is van a tökéletes zenekar receptje. Ezzel az összefonódással profin datálják a beatkorszak és a rockabilly mezsgyéjén mozgó stílust napjaink elektronikaszagú zenei világába.

Alapvetően azt szeretem ebben a zenekarban, hogy bár a szörfrock életvidámságát, egyszerűségét és boldogságát is átélem, a pszichedélia melankolikus vonulatával érezhetem azt is, hogy az élet nem csupán partikból és kalandokból áll, nyugodtan lehetek depressziós, ha lemegy a nap.

Azért persze az alaphangzás és témakör így sem változik: az Allah-Las dalai a szerelemről szólnak, melyek szép lányok és helyes srácok közt fűződnek valahol a kaliforniai tengerpart állandó napsütése és a víz hullámai közt. Engem személy szerint a „szabadság-szerelem-sose halunk” meg életérzés már a No Werewolf  első akkordjainál elkapott. A jammelgetésnek ható, ám mindenki számára ismert intróval nemigen tudott mit kezdeni a közönség, de amikor a bemelegítésnek ható 3 perc letelt, és a srácok „valóban” játszani kezdtek, mintha nem is egy Duna-parti hajó gyomrában zsúfolódtam volna sok század magammal. Simán el tudtam képzelni, hogy a homokos tengerparton valami jó nevű koktélt szürcsölgetek, ezek a fiúk pedig csak azért vannak ott, hogy nekem játszanak.

Számomra az Allah-Las mindig is olyan volt, mintha egy végtelenített magnókazettát hallgatnék. Most is azt éreztem, hogy ez egy egy levegővel eljátszott koncert volt. Félreértés ne essék, imádom ezeket a nyugati parti garázsrock számokat, és néha valóban végtelenítve hallgatom őket.

Azt hiszem, a teljes Allah-Las-életmű egy hatalmas, patetikus retrószimfónia a fiatalsághoz, a zenéhez, a szerelemhez és persze a stílus éltető energiájához, a Naphoz.

Mivel a Los-Angeles-i gyökerű bandának ezidáig két albuma látott napvilágot, ezért a setlist összeállítása nem okozott nagy meglepetést: a Catamaran, a Long Journey és a Busman’s Holiday ismerős dallamaira andaloghattunk, de terítékre került a sötétebb hangulatú Sandy, és nosztalgiázhattunk a régmúlt szerelmeinken a Vis-a-Vis alatt is. Az est megkoronázása pedig mi más is lehetett volna, mint Worship For the Sun.

Összességében az Allah-Las itthoni debütálása fantasztikusra sikeredett, aki még bírta szusszal, az a koncert mintegy levezetéseként Matthew Correia és Miles Michaud retro DJ-szettjére is táncolhatott hajnalig.

Címkék: garázsrock, allah-las, piltner péter, matthew correia, A38, miles michaud, szörf-rock, koncertbeszámoló, a38 hajó, worship for the sun, beszámoló, dope calypso