Szerintem többet ne beszéljünk – Hajdu Levente kiállítása az FKSE-ben
Szerintem többet ne beszéljünk címmel nyílt meg Hajdu Levente kiállítása az FKSE-Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület galériaterében. A kiállítás a férfi szerelmet, és a vágyakozás utáni vágyakozást tematizálja különféle szöveges, fényképes és tárgyiasult emlék töredékekre támaszkodva. A kiállítás legfőbb erényei az önirónia, a nyitottság, az aktualitás és a hétköznapiság.
Az alkotások között sétálva a látogató szinte voyeur szerepbe helyezkedik, amely megkönnyebbüléssel tölti el az embert, hiszen bármennyire is tud kapcsolódni egy-egy történethez, vagy megfogalmazott érzelemhez, mégsem az ő kitárulkozása került reflektorfénybe egy nyilvános galéria terében. A részben valós, részben fiktív belső világ elemeiben és történeteiben könnyen ráismerhetünk saját érzéseinkre és emlékeinkre, mintha csak egy verset olvasnánk. Így az elsőre zavarba ejtőnek tűnő, de mégis izgalmas betekintés során olyan helyzetben találjuk magunkat, amibe végső soron kényelmes belehelyezkedni.
A tárlat egészen máshogy építkezik, mint a művész korábbi kiállításai, mindez azonban tudatosan alakult így. „Már az előző kiállításaim alatt megfogalmazódott bennem, hogy miközben festem a gusztusos képeket, vagy kitalálok egy új projektet, közben arról, hogy hogy vagyok nem esik szó.
Nagyon sok esetben a lelki állapotom jobban meghatároz egy kiállítást, mint a tudatos döntések. És azt gondoltam, hogy muszáj szánnom egy kiállítást ezeknek a macerás ügyeknek. Emellett az is érdekelt, hogy a személyes, intim témák hogyan tudnak egymásra hatni egy publikus galériatérben, vagyis hogyan lehet a legjobban egybefolyatni a művészetet a hétköznapi életünkkel.”
– osztotta meg Hajdu Levente amikor a kiállítás motivációiról kérdeztem.
A kiállításon sokféle hétköznapi tárggyal találkozhatunk – legyen az egy párizsi buszjegy, vagy egy elszáradt bazsalikom –, melyek fizikaivá váló szinekdoché módjára sűrítik magukba az általuk jelölt történeteket. A hétköznapi eszköztár rengeteg lehetséges kapcsolódási pontot nyit meg a látogatók számára, nemcsak abban az értelemben, hogy nagy eséllyel találunk saját szerelmi kudarcainkra emlékeztető objektumokat a térben, hanem abban az értelemben is, hogy azt érezzük, mi is állíthattunk volna egy egészen hasonló „oltárt” rosszul végződött szerelmeinknek. A tárlatra jellemző visszafogott emelkedettség nem a tárgyakban, hanem sokkal inkább a kontextust is megteremtő visszaemlékezések szövegeiben és a leírásokban található meg.
A munkák megragadják az elutasítás, a lezáratlanság és a magány okozta fájdalmat, de mindezt fel is oldják az ember hosszas, szinte nevetségessé váló önsajnálatának megidézésével. Erre erősít rá a különböző történetek sorolása is, hiszen mindig az aktuális csalódáshoz kötődnek életünk legszörnyűbb napjai.
A tárlat költőisége egyszerre önironikusan és egyszerre kegyetlen őszinteséggel tárja elénk azokat a mélységeket, melyekbe egy-egy szerelmi kudarcunk taszít. Az önirónia egyik legkiemelkedőbb eszköze az az a fiktív “szerelmi történet”, melyet az alkotó szubjektív történetmesélésén keresztül ismerünk meg.
„A sokszor kellemetlen emlékek rávilágítottak arra a generációnkban általánosan tapasztalható jelenségre, hogy milyen gyakran építünk légvárakat, mítoszokat egy-egy alig vagy egyáltalán nem ismert személy köré. Gyakran ráhúzzuk a személyes vágyainkat és elképzeléseinket azokra az emberekre, akikkel randizunk vagy randizni szeretnénk, ezzel nagyon sok érzelmi és intellektuális energiát fektetve egy fiktív kapcsolatba.” – osztotta meg Pszota Dalma, a kiállítás kurátora.
A Hajdu Levente által elénk tárt, szaggatott narratívában nem egyetlen szerelemről, hanem szerelmek soráról, azoknak egy-egy emlékéről van szó, ami a folytonosságot, a szüntelen vágyakozást és keresést juttatja eszünkbe. Ezekben a történetekben a megélt szerelem annak hiányával kerül körvonalazásra, azaz a középpontban nem a piedesztálra emelt, beteljesült szerelmek állnak, hanem sokkal inkább az azok közötti idő, a vágyódás állapota.
„Felmerülhet kritikaként, hogy mindez egy fehér, ciszheteró férfi vekengése, és mi lenne, ha egy kevésbé privilegizált felet hagynánk szóhoz jutni, de alapvetően az univerzalitás kidomborítására törekedtünk.”
– fogalmazta meg Dalma gondolatát, amit a kiállítás teljesít is a megélt érzelmek valós tapasztalatok elé helyezésével. A kiállítás épp így az egyénre vonatkozó megközelítéseken túllépve a toxikus maszkulinitás egyre jobban megingó fellegvárát is ellenpontozza. A férfi (érzelmi) sebezhetőség és érzelmesség alulreprezentáltsága egyre fontosabb témává növi ki magát.
„Az érzelmek nagyon szűk tartományát ösztönözzük a fiúkban, főként talán a haragot és a sztoicizmust. A fiúk és a lányok is ugyanazzal az érzelmi kártyapaklival bírnak. De az érzelmek, valahogy lesben állva támadják meg a férfiakat. »Istenem, érzek valamit!«” (Grayson Perry)
A fikció összeérése és különválasztása az alkotókat is komoly kérdések elé állította.
„Mire a kiállítás a lelki folyamatokon keresztül nagy nehezen összeállt, egy olyan alkotói szerep körvonalazódott bennem, amit nehéz volt vállalni egy képzőművészeti kontextusban. Problémás volt, mivel egyrészt az identitásomnak csak egy része, amit bemutatok, másrészt ez a pozíció, habár a képzőművészetben mostanában nem annyira divatos, a (kortárs) alanyi költészetben nagyon hangsúlyos toposz. A lelki megpróbáltatások ellenére esszenciálisnak éreztem, hogy ezt a kiállítást megcsináljuk.”
– foglalta össze Levente a tárlat által felvetett nehézségeket.
A kiállításon elmesélt történetek és az azokban megfogalmazott érzelmek egyfelől nagyon maiak a kontextusok révén, másfelől megidézik a jól ismert, reménytelen szerelmes hős toposzát, így a kiállításban egy modernkori Werther szenvedései között kereshetjük a saját kapcsolódási pontjainkat.
A kiállítás meghosszabbított nyitvatartással október 28-ig megtekinthető az FKSE galériaterében.
Szerintem többet ne beszéljünk Hajdu Levente kiállítása
Helyszín: FKSE – Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület – 1077 Budapest, Rottenbiller u. 35.
A kiállítás megtekinthető: 2022. október 6. – szeptember 28.
FKSE – Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület ›
