„Sajnos hiszek a szerelemben” – Tegan and Sara-interjú

 Mi a legidegesítőbb kérdés, amit mint ikrektől kérdezni szoktak?

Tegan: Elég sok ilyen van, de ami a legfurcsább és elég gyakran előjön, az az, hogy mi biztos együtt  lakunk még. Amikor koncert után megyek haza, sokszor megkérdezik: – Na és hol van a tesód, nem együtt mentek? Én meg mondom, hogy nem, még csak nem is egy városban lakunk, miért kéne egyáltalán együtt laknunk? (nevet).

Hogy kezdtetek zenélni?

Sara: Amikor gyerekek voltunk, mindketten tanultunk zongorázni, később meg, amikor a környezetünkben mindenki zenekarokat kezdett alakítani, mi is fogtunk egy gitárt, csináltunk egy bandát, és egyből elkezdtünk dalokat írni. Gitárórákat is vettünk néhányat, de aztán úgy voltunk vele, hogy semmi szükségünk arra, hogy megtanuljuk, hogyan kell játszani a Come As You Are-t, mert mi a saját zenénket akartuk írni, ami a sok klasszikus zongorázás után nagyon felszabadító érzés volt.

Felteszem, ugyanazokat a zenéket hallgatva nőttetek fel. Miben különbözik a zenei ízlésetek?

Tegan: A szüleink ízlése befolyásolt minket eredetileg természetesen, és tinikorunkban kezdett kialakulni a saját ízlésünk, Sara például óriási Smashing Pumpkins– rajongó volt, akiket mondjuk én is szerettem, de nekem a Nirvana volt a kedvencem. Aztán a különbségek persze felnőttként is megmaradtak, Sara mindenféle indie-rockot hallgatott, és már jóval azelőtt, hogy ez a műfaj nagyon népszerű lett volna, olyan zenéket mutatott nekem, mint mondjuk az Arcade Fire. Én meg inkább a nyolcvanas évek popzenéit, meg a kilencvenes évekbeli punkzenéket hallgattam, az indie-rock nem igazán fogott meg.

Nagyon izgat például a nyolcvanas évek popzenéiben például a szintetizátor szerepe, meg ahogy az elektronika beépült ezekbe a zenékbe akkoriban.

Hogyan osztjátok meg a dalszerzői feladatokat?

Sara: Mind a ketten magunk írjuk meg a dalokat, többnyire a Logic nevű programot használva. Megcsinálunk benne mindent, a dobokat, a basszust, a vokált, a háttérvokált, stb, és ha megvan, akkor átküldjük egymásnak, és a másik is hozzáad valamit a dalhoz mindig.

Tegan: Előfordul az is, hogy valami hiányzik, vagy épp nem tudok egy jó átkötőrészt, vagy refrént írni, és akkor megkérdezem Sarat, hogy van-e valami ötlete, ugyanígy a szövegeknél is, például rám szól, hogy ezt már mondtam egy korábbi szövegben, vagy nem világos, hogy itt például mire gondolok, és hasonlók. Szóval lektoráljuk is egymást folyton (nevet).

Láttam, hogy koncerteken előszeretettel játszotok különböző újragondolásokat is. Kit szeretnétek ti, hogy a ti dalotokat feldolgozza, és melyik dalotokat választanátok erre?

Tegan: Őszintén szólva, már az is mindig nagyon megtisztelő, ha a legismeretlenebb zenekar, vagy csak két lány a hálószobájukban eljátssza valamelyik dalunk.

Borzasztó érdekes hallani a zenédet valaki más hangján keresztül, főleg ha egy férfi csinálja, attól teljesen odáig tudok lenni.

Nem igazán tudnék konkrétan egyvalakit mondani, mert mindig nagyon megtisztelő, ha csinálnak egy covert bármelyik dalunknak. Viszont valaki egy másik műfajból biztos érdekes lenne, mondjuk egy country vagy egy hiphop előadó. Mostanában sokszor van a popzenében, hogy nyolcvanas évekbeli dalokat sample-eznek, és azt már nagyon várom, hogy egyszer valaki a mi zenénkkel is megcsinálja ezt!

Sara: Szerintem Tegannek és nekem megvannak a határaink éneklés terén, nem is gondolnám, hogy születetten erős énekesek lennénk, egyszerűen csak megtanultuk jól használni a hangunkat, de egy olyan igazi született énekes-tehetségtől, mint mondjuk Adele, vagy Hayley a Paramore-ból, szívesen meghallgatnám egy dalunkat, biztos hihetetlen lenne, amit csinálnának vele!

Az utolsó lemezeteken nagyon erősen érződik a nyolcvanas évek hatása. Mi volt szerintetek az öt legjobb dolog a nyolcvanas években?

Tegan: Az MTV! Az tényleg mindent megváltoztatott.

Sara: Azt hiszem az egy nagyon queer időszak volt a zenében, nem úgy értem, hogy rengeteg meleg ember volt, hanem ott volt Bowie, Madonna, Prince, a The Smith, a Cure meg Kate Bush, akik mind szétrúgták a határait annak, hogy milyennek is kéne egy férfinak vagy egy nőnek lennie.

A zenei külsőségek szempontjából is nyolcvanas évek egy nagyon szabad és laza időszak volt, aztán a kilencvenes években megint visszaállt egy gender-központúbb megközelítés, amiből most megint kijönni látszunk. Szóval ha a nyolcvanas évekre gondolok, akkor főleg ez a szabadabb kultúra és identitás jut eszembe, ami nagyon jó volt.

Az új lemezetek címe Love You To Death, valóban ennyire hisztek a szerelemben, vagy akár meg is halnátok érte?

Sara: A cím nem csak a romantikus szerelemre utal, hanem megpróbálja leírni a mi testvéri kapcsolatunkat, illetve a párkapcsolatainkat is. Azt hiszem a szerelem inkább egy állapot, ami nem is mindig feltétlenül jó, viszont ez tesz minket emberré.

Más szempontból amit szerelemnek hívunk, az nem több mint kémiai reakciók, agyi állapotok együttese. Arra is utal a cím, hogy milyen nehéz nem szeretni valakit, amit gondolom mindenki átélt egy szakítás után, amikor már nem vagy együtt valakivel, és mégis szereted, mert ez egy olyan dolog, amit nem tudsz csak úgy kikapcsolni magadban.

Szóval, én hiszek „a Szerelemben”, de ezt inkább úgy kéne mondanom, hogy sajnos hiszek a szerelemben…

Tegan: Én abszolút hiszek a romantikus szerelemben! (nevet)

Sara, sok helyen elmondtad már, hogy mennyire odavagy Rihannáért, írtál neki valaha dalt, vagy volt olyan dal amit ő inspirált?

Sara: Imádom Rihannát! Nem írtam neki dalt (még), de emlékszem például amikor kijött az Umbrella, akkoriban már nagyon untam a saját zenénket is a csomó gitárral, és valami kellett ami inspirál, és akkor jött ez a szám a furcsa, nagyon érdekes szótagolásával a refrénben, hogy Ella ella eh eh eh, és teljesen megfogott. És persze Rihanna önmagában is nagyon gyönyörű.

Gyakran kiálltok az LMBTQ-közösség jogaiért, erről elég sokszor kérdeztek is már titeket, de mik azok a számotokra fontos egyéb társadalmi ügyek, amikkel szintén foglalkoztok és képviseltek?

Tegan: Igen, nyilván leginkább az LMBTQ-jogokra koncentrálunk leginkább, mivel mi magunk is ebbe a közösségbe tartozunk. De azt hiszem az általános jelenségek az LMBTQ-közösségben is megjelennek, például a leginkább kiszorított tagjai a közösségnek a színes és transznemű emberek, az ő ügyük az, amire a legjobban koncentrálunk jelenleg, ami rezonál általánosabb mozgalmakra is mint, például a Black Lives Matter Amerikában. Szóval úgy gondolom, az LMBTQ-közösségen belüli ügyek kapcsolódnak és rezonálnak a nagyobb társadalom ügyeivel is abszolút, így ha azokkal foglalkozunk, az kihatással van a nagyobb társadalmi ügyekre is.

Mit gondoltok, Donald Trump elnöksége fog eredményezni több politikai üzenetet a mainstream popzenében is? Már most lehet látni szerintem egy formálódó ellenkultúra jeleit ilyen téren.

Sara: Igen, mindenképp várható a politikai üzenetek erősödése a zenében, és általában a politikai művészet is nagyobb hangsúlyt kap majd szerintem. Egy ideig úgy érzem elég csendes volt minden, és az emberek úgy érezték, hogy nem kell a politikával foglalkozniuk, de most megfordulni látszik ez a dolog. Én kíváncsian várom, hogy mik lesznek azok az ügyek, amiket az emberek vagy közösségek magukra vesznek majd, és kiállnak mellettük.

Honnan szereztek inspirációt az újabb és újabb frizuráitokhoz?

Sara: Főleg a közönségünk az, ami inspiráló számunkra, a zenék amiket hallgatunk…

Tegan: Na ez nem én vagyok! (nevet)

Sara: Gondolom a GQ magazint akartad akkor mondani. (nevet)

Tegan: Amit mondanék az inkább az, hogy mint mindenki más, mi is a környezetünkből inspirálódunk, meg a zenékből, Saranak például nagy inspirácó Robyn, és még sokan mások is. Viszont rajtunk nagyobb nyomás van úgy érzem afelé, hogy frissnek és újszerűnek tűnjünk.

Amikor még nem voltak okostelefonok, meg az internet is épp csak elindult, még simán felmentünk bármilyen ruhában a színpadra, kicsit kisminkelve és játszottunk. Viszont ahogy népszerűbbek lettünk, és láttuk, hogy az emberek elkezdenek olyan ruhákat hordani mint mi, meg olyan hajat csinálni, mi elkezdtük érezni a súlyát ennek, és azóta nagyon odafigyelünk erre, és próbálunk folyamatosan inspirálódni ilyen tekintetben is mindenhonnan. És persze arra is törekszünk, hogy ezek a külsőségek a ruhákkal, hajakkal egy egységes képet alkossanak, illeszkedjenek a zenénkkel.

Egyikőtök sem akart szólókarriert csinálni?

Sara: Olyan módon, mint a mi karrierünk, nem hiszem, hogy akartam volna valaha is szólókarriert. Egy olyan szintű szervezés, és koordináció, mint amit egy Tegan & Sara-turné jelent menedzserekkel, ügynökökkel, turnébusszal már így is elég kimerítő, nem hiszem, hogy akarnék még egy hasonló valamit. De például tavaly dolgoztam egy filmzenén, aminek a nagy része aztán nem lett felhasználva, és néha eszembe jut, hogy csak fogom és kirakom őket a Soundcloudra, hátha érdekli az embereket, és ez mondjuk így nyilván nem Tegan & Sara név alatt lenne, hiszen egyedül dolgoztam rajta, de nem hiszem, hogy ez megtörténik majd. Talán.

Tegan: Ah, túl sok munka (nevet). Dolgoztam sokat másokkal, és gondoltam is erre, főleg tíz évvel ezelőtt, amikor még több energiám volt. Amúgy egyetértek Sara-val,

egyszerűen túl fárasztó lenne egy másik zenekart is csinálni.

Végezetül tudnátok ajánlani olyan kanadai zenéket, amiket érdemes lenne hallgatnunk?

Tegan: A ma esti előzenekarunk is kanadai, Ria Mae, aki tényleg gyönyörű popdalokat ír, őt nagyon tudom ajánlani.

Sara: Volt egy zenekar akkoriban, amikor mi is kezdtünk, akik csak egy albumot csináltak, aztán feloszlottak, az volt a nevük, hogy The Organ, őket nagyon sokat hallgattam, Smith-szerűnek mondanám a zenéjük, de akkoriban ők voltak az elsők, akik ilyet csináltak. Jelenleg pedig Austra a kedvenc kanadai előadóm, most jött ki az új lemeze, ami kábé ilyen elektronikus kamara-pop zene, és óriási.

Fotók: Komróczki Diána

Címkék: dürer kert, tegan and sara, Koncert, Ria Mae, Zene, interjú