Rózsaszín rágógumipop – Marina másodszor
Két évvel ezelőtt jelent meg Marina Diamandis bemutatkozó albuma, a The Family Jewels, amellyel egy csapásra megnyerte a rajongók és a kritikusok kegyeit változatos és izgalmas popdalaival. Tavaly ősztől folyamatosan szállította az újdonságokat, azonban nemcsak a hajszíne változott meg, hanem a dalok hangzásvilága is. Az, hogy pozitív irányba-e vagy sem, kritikánkból kiderül.
Milyen volt Marina… Elég csupán a Hollywood című slágerére gondolnunk, ahol a sztárocskák és az amerikai álom ellen emelte fel a hangját, most itt van ennek a visszája. Az rendben van, hogy rajongótáborát szeretné szélesíteni, de ennek nem volna szabad a minőség rovására menni. Biztos vannak egy páran, akik visszasírják az előző korongot, és az Electra Heartot elő sem fogják venni. Ebben valószínűleg nagy szerepet játszik az is, hogy a producere a slágergyáros Dr. Luke (Dido, Katy Perry, Britney Spears) volt, az eredmény pedig nagy részben ragadós maszlag, ami nem engedi érvényesülni Marina igazi egyéniségét és hangját. A különböző karaktertípusok (Bubblegum Bitch, Primadonna, Homewrecker, Teen Idle), amelyeket magára ölt, csak tovább rontanak a helyzeten, és még inkább szétdarabolják az albumot, ahelyett hogy valami egységeset kapnánk. Olyan mintha ez az album csak a reklám kedvéért készült volna, a kirakatban jól mutat: addig amíg be nem tesszük a lejátszónkba.
Az első számban – Bubblegum Bitch – az énekesnő felvázolja a koncepciót („Dear diary, we fell apart, welcome to the life of Electra Heart”), az utána következő Primadonnát már ismerjük, és akusztikus verzióban még mindig mérföldekkel jobb, mint a korongon megtalálható house-lüktetéses változat. A harmadik számnál pedig már azt érezzük, hogy elég is ebből az albumból. Pedig a dalok önmagában annyira nem rosszak, csak egyben nem működik az egész valamiért. Kiemelkedik például a gyönyörű középtempós ballada, a Starring Role vagy a Fear and Loathing, amelybe Dr Luke nem piszkált bele, vagy a Teen Idle, amely szintén a The Family Jewels producerével, Liam Howe-val készült. A többi számnál azt érezzük, hogy nem elég izgalmas Marina hangjához.
Azzal, hogy megteremtette az ellentétes alteregóját, sajnos elhagyta személyiségének azt a részét, amely különlegessé és egyedivé tette őt, és kiemelte a női popénekesnők tengeréből. Kissé olyan, mint az íztelen rágógumi: ha nincs más elrágódunk rajta, de legszívesebben kiköpnénk.
