Phenom’enális szerkesztők nyári kedvencei: Biczó Andi
Az idei nyaram teljesen más ritmusban zajlott, mint eddig bármikor. Azért a „fesztiválra készülős” listák így is végigkísérték, de mostanában sok olyan dalt pörgettem, amibe annyira el tudok merülni, hogy elfelejtek leszállni a buszról, aminek a szövegével nagyon tudok azonosulni. De van olyan is, ami a hangulatával megidéz egyet az idei rengeteg csodás (vagy ritkán éppen borzalmas) nyárestéimből. Illetve az élő koncertek még mindig annyira el tudnak varázsolni, hogy hónapok múltán is szívesen veszem elő az ott elhangzott dalokat, és miközben felidézem a katarzisélményt, azért elmorzsolok egy könnycseppet, hogy már megint mindjárt karácsony van.
St. Vincent – Fast Slow Disco
Ezt a dalt ebben a verzióban először élőben volt szerencsém hallani a művésznő/istennő koncertjén. Akkor átkoztam magamban, hogy az egyik legkedvencebb sírós dalomat minek „diszkósította”. Majd szép lassan beragadt a listámba, mert rájöttem, hogy ettől a verziótól legalább nem lesz gombóc a torkomban. Az egész egy csodás, keserédes utazás lett, tökéletesen lehet rá szomorúan táncolni.
Lykke Li – So Sad So Sexy
Valaki egy júniusi éjszakán megpróbált meggyőzni arról, hogy Lykke Li legutóbbi albuma igenis jó. Én legyintettem, mert első hallgatás után eltemettem. Aztán utaztam Londonba, és adtam még egy esélyt, mégiscsak a Sziget egyik legjobban várt előadója volt számomra. Azt vettem észre, hogy már mindjárt beérek a világvégi Luton reptérről, és még mindig csak ez pörög. Július közepétől aztán erre a dalra sírtam a legtöbbet.
Sir Sly – High
Idén még nyár előtt valóra váltottam egyik legnagyobb álmomat, és elmentem a Coachella fesztiválra, amelynél mesésebb élményben nem nagyon volt még részem. Bár az idei messze volt az én álom line-upomtól, legalább volt időm és lehetőségem új zenekarokat is felfedezni. Ilyen a Sir Sly is, amely a tűző napon adott szuper koncertet, és amelynek a High című dala már a fesztivál előtt is kimagaslott a több mint 100 dalt tartalmazó Coachella-listámból. Azóta is bármikor szívesen veszem elő.
The Blaze – Territory
Nagyon hasonló a helyzet, mint az előző dalnál – szintén a Coachellának hála fedeztem fel őket. Az új Disclosure-ként emlegetett elektronikus formáció első lemeze egyébként a napokban jelenik meg – érdemes rájuk odafigyelni!
Jungle – Heavy, California
Erre a számra már nem a kaliforniai élmények miatt kattantam rá, sokkal inkább mert annyira nyárillatú kis funky dal, amit azonnal előkapok, ha kisüt a nap, és majdnem úgy táncolok rá, mint a videóban.
Childish Gambino – This Is America
Erről a dalról amíg világ a világ, az az este fog eszembe jutni, amikor egy tökéletes házibulit csináltunk magunknak az Arborétumban, amit egy barátom következetesen végig Botanikának hívott. Ez a dal kulcseleme volt az estének, amikor egyébként konkrét párbajt kellett vívnunk egy másik társasággal azért, hogy a mi zenéink mehessenek Youtube-on.
gloo – Holiday
Az egyik legcsodásabb dolog, ami velem történt, hogy idéntől főállásban a Budapest Parkban dolgozhatok. Azért egy öt hónapos szezonba néha belefér, hogy az ember kicsit elfárad – ilyenkor szoktam berakni ezt a dalt. Az angol trió első albuma egyébként júliusban jelent meg, összességében nem tenném fel az év végi listámra, de a nyitószám mind szövegében, mind a dühös agresszivitásában tökéletes levezetője a munka okozta feszültségnek.
Robyn – Missing U
Nem mondom, hogy teljes mértékig meg vagyok elégedve Robyn visszatérő dalával, de az az igazság, hogy tényleg bármit csinálhat, az instant dallamtapadás. Nagyon szeretek reggelente fogmosás közben erre diszkózni. A szövege pedig pont csak annyira egyszerű, hogy az ember az életében egyszer biztosan érzett már így. Én például néha idén nyáron is.
Beach House – Pay No Mind
Szintén még a nyár előtt érkezett Victoria Legrand és Alex Scally hetedik albuma, amely nálam még mindig az év lemeze. Tulajdonképpen bármelyik dalt választhattam volna, de a Pay No Mind volt az, amely a legjobban megnyugtatott a nyáron, amikor nem járt a 3-as metró, a 4-es, a 6-os és az 1-es villamos sem.
Courtney Barnett – Need A Little Time
Ez is egy olyan dal, amelynek a szövegével a nyáron számtalan alkalommal tudtam azonosulni. Ez mondjuk azért nem meglepő, mert az ausztrál énekes-zenész-dalszerző (szerintem) jelenkorunk egyik legtehetségesebb művésze.
+1 Felső Tízezer – Mindennek el kell múlnia
Csak a nyár végére futott be a Felső Tízezer második, igencsak szomorkás, nyársiratáshoz tökéletesen passzoló nagylemeze. „Hozzászoktam, hogy ne látszódjon, hogy vagyok igazán” – emiatt a sor miatt nem tudtam elsőre végighallgatni az albumot, mert folyamatosan visszatekertem ide. Úgynevezett életem.
